Legyetek IGAZAK!!

SCHADET ES KEINEM, DANN TU WAS DU WILLST!!

Visszatérés

Véget ért a háromnapos hétvége, és azt hiszem, kérésem szemtanúk nélkül is nyitott fülekre talált. A nagy csöndre így extrém módon tudok reagálni, köszönet érte Kedveseim!! Köszönet, hogy ezen a sötét úton ideig-óráig velem tartotok, még, ha nem is tudtok róla. Ha már le vagyok ejtve, essek jó nagyot, üssem meg magam rendesen!!Ám legyen!! Ebben mindig is jó voltam. Bár lehet, kicsit berozsdásodtam, de majd beolajoztok... Úgy érzem, ez a három nap tele volt energiával és erotikával. Jó érzés volt. Jó érzés volt a kihalt, sötét erdőben lenni, jó érzés volt egy újabb titkot létrehozni. Még ha hét évet is kellett rá várni. De megint engem igazolnak a tények. Örülök, hogy ugyanazzal a gondolattal indultunk útnak. Tudod, pont tegnap hajnalban akadtam rá egykori beszélgetésünkre, két évvel ezelőttről, idézek belőle: "... Vagyunk mi, és mások. ... De szeretlek, nem tudom, megmagyarázni, ..." Ez voltál te. És ez voltam belőle én: "Tudod, azt gondolom, hogy vannak bizonyos kötelékek, amikről nem tudom elhinni, hogy elszakadhatna." És ezt a mai napig tartom. Ami egyszer létrejött, az nem múlik csak úgy el, erős kötelékként feszül köztünk. Még, ha nem is érezzük. Remélem, nem bánod!!

Aztán itt van az online világ, amibe, azt hiszem, újra visszacsöppentem, csak, hogy felpezsdítsük a dolgokat... Nem is kellett sokat várni. Lehet, újból függő leszek... Jött Észak és megmentette a hetet. (Hála!!) Talán egy újabb lélek, ki tudja. Majd az idő megmutatja. Csak, hogy könnyebb legyen a várakozás. Mert várok, mint egy kis hülye, várok, mindig csak várok. Néha olyan, mintha visszatérnénk, de aztán megint az a fránya csend. Ki lett mondva valami, de mégsem érzem, hogy úgy lenne. Holnap pedig újra visszatérünk a "valóságba", mintha ez a hétvégi ámokfutás meg sem történt volna, se itt, se online, sehol se. Visszaveszem a szürke álarcom, visszamegyek az irodába és csendben teszem a dolgom. Kedves vagyok mindenkivel, meghallgatok mindenkit, és próbálok mindenkinek segíteni. És közben igyekszem elterelni a gondolataimat és nem a telefont lesni, és nem beleőrülni a várakozásba. Egyáltalán mire várok?? Azt se tudom, hogy kell-e várnom, és ha igen, meddig?? Jó hülye vagyok, mi?? Tiszta bolond. És hagyom magam!! Erre szoktam azt mondani, hogy pancser. Na, ez vagyok én. De hát imádom az életjeleket. És a küldőjét is. Ez sem változik meg, hiába leszek tőle pancser. Ez van, nem fogok ellene küzdeni. De más ellen sem, teljesen felesleges. Így?? Azt úgysem sejti senki sem, hogy ott bent mik is történnek valójában. Hogy egyáltalán történnek dolgok. Hogy milyen dolgok történnek!! Az megmarad nekem és a Másvilágomnak. Az a helyzet Drágám, hogy már majdnem mindent elmondtam valakinek. Csak az éjszaka varázsa miatt, csak a hangulat miatt, amibe belefért volna ez a vallomás... De nem tettem és azt hiszem, nem is fogom soha. Örökre a Mi titkunk marad, teljesen mindegy, mi lesz ezután. Hogy lesz-e ezután...

Szerencsére már csak 11 nap, és útra kelünk. Kicsit magunk mögött hagyunk mindent. Elmegyünk oda, ahol imádok lenni, hogy egy kicsit visszajöjjön a lelkesedésem és kicsit feltöltődjek pozitív energiákkal. Rég nem látott barátot látunk viszont, egy csodálatos embert. Egy lelket a múltamból, már nagyon várom. Sosem feledem őt sem. =)

Hjajj, de most mennem kell, mert az északi hideg újra megérkezett, és kész, hogy ismét megfagyasszon, széttörjön, és megöljön... Szóval rosszul kezdtem az elején. MAJDNEM véget ért a háromnapos hétvége... :P

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Hogyan mesélsz...??

Hogyan mesélsz arról bárkinek is, hogy egyszer volt egy srác??

Hogyan mesélsz arról bárkinek is, hogy egy számodra is ismeretlen embernek meghalt a felesége, és te emiatt bánatos lettél?? Hülyeség, nem??

Kinek mesélsz arról, hogy 11 évvel ezelőtt volt egy srác, akibe igen rövid idő alatt úgy beleszerettél, mint még addig senkibe. Akiről azt érezted, hogy az ő kedvéért talán még az életbe is bele tudnál szeretni. Aki olyan erős szeretetet mutatott neked, hogy már abba beleszerettél, ahogy ő tud(ott) szeretni. Ahogy a családjáról beszélt. Egy már gyerekként is férfi, aki gondoskodik a szeretteiről. "A legédesebb teher." - mondta. És ez így meg is határozta őt a szívemben. Ahol 11 éve csak kérdőjelek hajladoznak. Mert ahogy szépen lassan kezdtem elhinni, hogy valaki számára én is szerethető vagyok, olyan hirtelen se szó, se beszéd, vége szakadt mindennek. Kronosz eltűnt örökre. És most itt tartunk.

"Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy szeretett feleség, ......... KSZT ...... 30. évében hosszantartó súlyos betegségben elhunyt. ...."

No, ez van, ez a helyzet. Én meg csak pislogok némán, ismeretlenül is le vagyok döbbenve, le vagyok sújtva, és ezzel az érzéssel is magamra maradtam. Nem lehet olyanvalakiről mesélni, akit te sem ismersz igazán, akit senki sem ismer rajtad kívül. Kit érdekel egy vadidegen?? Kinek fontos az ő története?? Úgy látszik már akkor vonzottam magamhoz a hányattatott sorsú embereket. Mindenesetre belegondolni az ő helyzetébe..., elfog a mélységes bánat, de egyben a hála is. Mennyire nem vesszük észre a dolgokat!! Milyen természetes, ugye?? Hogy vagyunk egymásnak. Pedig látjuk, ugye?? Hogy elég csak egy csettintés valahol, és hopp, máris egyedül maradtunk. Úgyhogy most mindenki adjon hálát a másikért, azokért, akik szeretik. Gondoljátok végig, és éreztessétek a másikkal, hogy szeretitek, hisz' az élet túl rövid.

Tegnap sírva aludtam el, nem tudom kitörölni az agyamból a képeket, a gondolatokat. Nem tudok szabadulni az érzéstől. Tesszük a dolgunkat, miközben valahol, valaki számára megszűnt a világ, valaki magára maradt, és most kívülről szemlélheti a világot, ami körülveszi, megfigyelőként, kívülállóként, magányosan. Ilyenkor úgy megölelném a barátaimat, és az összes mindenkit, akit szeretek. De sajnos nem mindig van rá lehetőség. Így csak lélekben ölellek meg Titeket. És őt, is, akiről annyi mindent lehetne mesélni, de mégsem lehet semmit.

Mert hogyan mesélsz arról bárkinek is, hogy egyszer volt egy srác??

"Sit tibi terra levis."

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Újbóli vonzás...

Nem mindenki tér haza a frontról. Előbb csak nem jön hír, aztán egyszercsak jön egy hír. Egy utolsó. A halálhír. Addig meg csak vársz, és űznek a gondolataid. Belemerülsz valami olyan búbánatba, amely minden percben a húsodat marcangolja, amely tép, szakít, a csontodig hatol. És te csak rimánkodsz, hogy jöjjön valami hír. Már akár halálhír is, csak valami, ami biztos. Nem mindenkinek való a front. Vannak, akik gyáván elfutnak, és eltűnnek, mint Petőfi, vannak, akik úgy csinálnak, mintha mi se történt volna, és gondolják, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, de vannak olyanok is, akik csak egy kicsivel bátrabbak, és küldenek egy búcsúüzenezet. Ha Kronoszra gondolok, még mindig látom magam az üvegajtó mögött, ahogy bámulok, és bízva remélek. És ugyanúgy látom magam takarítás közben, ahogy elér a tudatomig, hogy megint átvertek, hogy az a pillanat volt az utolsó, amiről nem is tudtam, hogy az. Mégis vártam. Egy idő után már csak egy válaszra. Lehet, azóta is várok. Hány ilyen válaszra várok, te atyaég!! Most nem akarok várni. Így is elég hosszú a listám.

Rájöttem (megint), hogy nem kell teljesen kitárulkoznom senkinek sem, elég, ha én tudom a tetteim okát. Elég, ha én tudom, mit miért csinálok. Nem kell, hogy ismerjenek, akár engem, akár a motivációmat. Elég, ha elveszik tőlem, amit akarnak, és én is ugyanígy teszek majd. (Tisztelet a kivételnek.) Ami meg ott bent játszódik, az meg csak az én dolgom. És akkor így mindenki elégedett lehet. Úgysem számít semmi. Legalábbis nem úgy látszik. Az igazán fontos dolgokat úgyse mondja ki senki. Vagy mert fogalmuk sincs, vagy mert félnek a következményektől, vagy mert egyszerűen nem is érdekli őket. Hisz’ mindenkinek megvan a saját motivációja.

Mostanában kezdem úgy érezni, hogy kis Zwitterem megint kezd éledezni. Fel akar ébredni, és tombolni akar. Szét akarja zúzni a környezetét, harapni, marni akar, lopni, csalni és hazudni. Ettessétek!! Felül akar kerekedni és én hagyni akarom. Úgyis teljesen felesleges küszködni... Egyszerűen csak sodródni kell. Hagyni, hogy történjenek a dolgok. Az amúgy is izgalmas. Ki tudja amúgy is, mennyi időm van még hátra. Nem erősségem a várakozás. Ahogy múltkor is írtam, mozgásban kell maradni. Lüktetni kell, hagyni, hogy áramoljon az energia. A többi nem számít. Mintha nem tartoznánk semmivel sem egymásnak. Semmivel.

Ma megint elmerengtem menet közben, néztem az embereket és félelemmel vegyes undor fogott el. Mostanában újra törnek elő a régi gondolatok. Állok a metróban és érzem a késztetést. Ma beugrott egy gondolat. Valahol olvastam régebben, hogy az öngyilkosok hangja megváltozik. Érdekes gondolat. Újra látom magamon a sebeket, újra látom megcsillanni a fényt... Azt hiszem, kezdek bedilizni. Érzem, hogy ha megragadok ezeknél a gondolatoknál, nem lesz jó vége. Tudom, de nem teszek semmit. Hagyom, hogy elvigyenek a gondolataim. Akár odáig is. Teljesen mindegy. Belesüppedek a mocsárba és egy kicsit megfulladok benne. Újra érzem a kísértést, a vágyat, a rontást. Itt kopogtat és táncba hív. Táncoljunk hát. Táncoljunk át az ő birodalmába. El fog menni az eszem...

Tegnap edzésen elkezdtem úgy érezni, hogy kezdek távolodni a valóságtól. Mintha egyre messzebb kerülnék, a dolgok elhalványultak, a hangok elhalkultak, én meg alig győztem valamibe megkapaszkodni, ami itt tart. Majdnem teljesen elszálltam. Nagyon ijesztő volt. De persze nyomni kell, nincs megállás. Ami odabent történik, az nem látszódhat ki. Vajon meddig lehet ezt tartani?? Csak úgy kiszaladnék a világból, csak úgy eldobnám magam,  hogy valaki kapjon el, és öleljen jó szorosan, mert, ha elenged, elesek, és ki tudja, hogy képes lennék-e újra felállni. Tényleg kezdek megőrülni. Még jó, hogy senki nem lát a fejembe. Az egyik kollégám azt mondta, hogy nem is vagyok antiszociális, meg, hogy biztos nem találkoztam még antiszociális emberrel. Én meg mondtam neki, hogy ő nem találkozott még velem...

És akkor egy "csodálatos" estén vagyunk túl. Ha már Kronoszt emlegettem, úgy tűnik baj van. De ki tudja, nem ismerjük egymást... Fiatalon özveggyé válni, szomorú. Újabb dolgok, amik számomra soha nem fognak kiderülni. Ismeretlenül is elfogott a bánat, főleg a tegnapi olvsamányaim után. Igazságtalanság. Az embereket még mindig foglalkoztatja a téma. Én meg újra itt vagyok, újra bele tudnám magam ásni, de nem teszem. Így is ott van minden a szívemben, ami akkor is ott volt már. Ami mindig is ott lesz. Mert alapjaikban az emberek nem változnak, ez tény. Legeslegbelül mindig ugyanazok maradunk. Szóval menthetetlen a helyzet. Ez van. Nincs tovább. Akár... Na mindegy. Sose fog elmúlni. Talán csak azért csinálunk olyan sokmindent, hogy gyorsabban teljen az idő. Hogy minél kevésbé fájjon. Hogy minél kevesebb időnk legyen észrevenni a valóságot. Ami megállás nélkül zakatol a vég felé. Nincs kegyelem. Inkább abba is hagyom... Gondolkozzatok!!


"Azt gondoltad... Hogy szeretőm soha nem lesz. Dehogynem lesz, dehogynem lesz." (Meszecsinka: Romlott testem)

"Ugyanakkor a név viselői agresszívá válhatnak, és szélsőséges módon ragaszkodhatnak a szabadságukhoz."

“Egy sexi, de már érett nő hangját véltem igazából hallani! Kellemes meglepetés volt bébi!”

"Megyek, megyek, én elmegyek, ........... Mert szállok-szállok, meg nem állok, szállok-szállok, én nem várok." (Meszecsinka: Szállok)

"Lélek vagyok, élni szeretnék." (Szabó Balázs Bandája: Zaj)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Megint..

Azért az borzasztó, hogy én már akkor el akartam szállni, amikor még csak alig kezdődött el a hét. Megint gyűlnek a gondolatok, amik ide-oda fel lesznek jegyezve, aztán ki tudja, lesz-e belőlük valami. Azt hiszem, egyedül nem vagyok biztonságban. Mindig mozgásban kell maradni, együtt táncolni a világgal. Ha kiszállsz a körforgásból, ha megállsz, meghalsz.

A dolgok soha nem lesznek már olyanok, mint régen. Nem lehet visszacsinálni. De vajon, ha lehetne, visszacsinálnánk?? Nem hiszem. Ugye?? A dolgok soha nem lesznek olyanok, mint régen. Ha el is múlna, ha véget is érne, az érzés beleégett a szívembe, a heg örökre ott marad, és akárhányszor Rá gondolok, a heg elkezd sajogni.

Most olyan, hogy semmilyen. Nincs hír a frontról. Én várok. Mi mást tudnék tenni?? Így is lehet élni. Most mondanám, hogy csak nem érdemes, de ez nem így van. Mert így felfedezéseket tehettem másokkal kapcsolatban. És kellemes meglepetések értek. A lelkek itt vannak körülöttem. (megint egy visszaigazolás, hogy jó helyen vagyok) És ez biztonságérzéssel tölt el. Az, hogy tudom azt, hogy hogyha nagyon dőlnék, lenne, aki megtartson. Csak szólnom kell. Mint szerda reggel. És megment(enek). Hálás vagyok érte. Jó érzés, hogy csak a bánat az enyém, a súlyán könnyítenek nekem. Még ha ezt nem is tudják. Ilyen nagyon közel állok... Ahhoz, hogy összeomoljak. Már kezd kilátszódni...

Úgy érzem, lassan újabb játékok kezdődnek, egyelőre csak megfigyelek, miközben magam elbújva maradok. De lehet, hogy már én is megfigyelés alatt állok. Mint amikor démonokkal háltam. Mindenesetre jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akikről keveset feltételezel, aztán csak a mindennapi apróságok során derülnek ki olyan dolgok, amiktől megőrülsz. Amiktől olyasfajta jó érzés tölt el, ami már simogat és becéz. A maga csöndes módján. Semmi más, csak a tudat. Csak egy telefon és jön a felmentősereg. Csak így. "Értettem, indulok." Pedig csak kértem... Nem is tudom, hogy elmagyarázni, hogy ti is értsétek. Ez most nem megy.

Csütörtökön megint olyan hangulatban ébredtem, hogy nem akarom. Nem akarom ezt az egészet. Csak el akarok bújni valahova, ahol nem látnak. Nehéz. Persze hadd lássák csak kívülről, milyen kemény vagyok, gondolják csak, hogy én vagyok a vagány, pesti csaj. Pedig hát… Aki ismer, az úgyis tudja, hogy milyen kis érzékeny vagyok, hogy milyen labilis, és hogy mennyire gyorsan össze tudok omlani. Ha hagyják. Most egy kicsit hagyják.

Megint eltelt egy hét. Kedden beszéltünk utoljára. Nem kerestél. Szomorú vagyok. Persze az élet így is pörög tovább, mást nem is tud tenni. Most pl. bent ülök az irodában, dolgozgatok, elfoglalom magam, múlatom az időt. Aztán részt veszek a családi programon, ahogy tegnap is, ahogy mindig is. Vigyázok magamra, Magunkra, ahogy eddig is. Szeretlek Drágám!!

Hideg van itt bent. De ha kilépek innen, akkor vissza kell térnem a való világba. Azt most nem fogom annyira élvezni. Egész héten hajtok megállás nélkül. Olyan jó lenne legalább hétvégén elengedni magam és elsüllyedni a Másvilágomba. Bezárkózni odabe, csak írni, olvasni és zenét hallgatni. Itt a legjobb elbújni. Jó itt nekem. Nem bánt senki, nem várnak el tőlem semmit. És önmagam lehetek, nem kell megjátszanom semmit, az összes szerepemet levetkőzhetem. Gondolatban mindent lehet. Nem kell azon törnöm a fejem, hogy normális vagyok-e. Nem számít. Itt őszinte lehetek. Nem kell megállítani a gondolataimat. Ha túlpörögnek, hát túlpörögnek, max kicsit kisütnek és ennyi. Lenyugszanak és visszatérek a valóságba. Odaát nincsenek határok, nincsenek szabályok, történik, ami jön, ami meg szeretne történni, nincsenek gátak, kötelékek, láncok, elvárások, normák. Csak mi vagyunk és az érzések, a pillanatok, amiket teremtünk. Egy sms-sel, egy félhomállyal, a csenddel, bármivel. Csak mi, akik ott bent vagyunk.

És miközben az érzések hullámvasútja száguldozik bennem nap, mint nap, a világ ebből semmit nem vehet észre. Fel kell öltenem az álarcaimat, és úgy csinálni, mintha minden a helyén lenne, mintha minden rendben lenne. Vissza kell fojtanom az összes indulatomat, érzésemet, fájdalmamat, dühömet, féltékenységemet. Nem zavarhatja meg semmi a világ normális működését. Nem lehetek homokszem a gépezetben, ki tudja, mit csinálnak velem. Paranoiám így is eléggé felerősödött az utóbbi időben. És míg valakitől megkapom, hogy megváltoztam, a másik engem igazol, hogy dehogyis, az ember alapönmagában nem változik. Na erre varrjak gombot!! =) Imádlak Benneteket!!

Azt hiszem, lassan, mint örök vándor, útra kell kelnem, vissza kell csöppenem az emberek valóságába és tenni a dolgomat, amit elvárnak tőlem. Olyan könnyű átverni az embereket. Annyira figyelmetlenek, annyira nem törődnek a másikkal. Ez néha fáj, néha viszont kifejezetten jó, mert így könnyebb észrevétlennek maradni. Elég, ha csak azok látnak, akiket akarom, hogy lássanak. (Titokban.)

"Hej búra, búra, búbánatra születtem. .......... sej azt szerettem, akit nem kellett volna." (Fókatelep: Hej, búra, búra)

"Halj meg, halj meg, madár..... Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem." (Fókatelep: Szállj el)

"A távolság nem választja el egymástól az embereket. A csend igen."

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Kétvilág "szörnyszülöttjei" IX.XXIII

Leképezni fénnyel, Narnia, mocskosul, sohatöbbé, nagyon kicsi, kislakás, bizseregni, annyira nagggyonn, mosolyogj, Te annyira szép vagy, "Hogy hívják az anyukámat? ..... Te ezt honnét tudod??...", Te bolond vagy, kimondhatatlanul, leírhatatlanul, angyalok, boszorkányok,10000 éve, csak Te vagy, még kb. 700 év, ÉN TE MI TÁRS, tonhalas szendvics, light kóla, sipirceljünk, imádom a hangod, hagyjál békén.

"Szeretem táncunkat, Szeretem hangunkat" (Palya Bea: Szabadon)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Átkozott gyötrelem

Mesélhetnék a legújabb lelki nyomoromról, sajnáltathatnám magam naphosszat, de nem akarom. Múlt pénteken úgyis elég szarul éreztem magam minden miatt, jöttek a rossz gondolatok. Szóval péntek estére kiütöttem magam, használhatatlan voltam. Szombat délelőtt meg idegbeteg. Mert nincs olyan perc, amikor ne járnál az eszemben. Ez van.

De szerencsére a barátok mindig itt vannak, ők mindig megtartanak, ha dőlnék. Egy csodaszép délutáni találkozó, amikor nőként kezeltek, tisztelettel. Apróságok. Nosztalgia. Visszaemlékezni, milyen volt gyerekkorunkban, amikor csak egymásnak voltunk. És egymásért. Nem is rossz gondolat újra találkozni. Mind a hárman. Azzal a két emberrel, akik egykor a legtöbbet jelentették nekem. Akiket a lehető legközelebb engedtem magamhoz...

Este meg a zene. A zene, ami a vénáimban szétáradva mozgatta a testem. Ami energiát sugárzott, és szép lassan tolt a kapu felé, ami a Másvilágomra nyílt. Amikor annyira elönt az érzés, hogy hirtelen szerelmes leszel és öntudatlanul nyúlsz a másik keze felé, összekulcsolódtok, hogy valami még itt tartson, szavak nélkül, magyarázat nélkül. Nem szorulsz rá, egyszerűen érzed, hogy szabad. Nincs is ellenkezés, csak az érzés, hogy vigyáznak rád. Hálás vagyok ezért. Hogy még mindig életben vagyok. Köszönet érte!!

Aztán az est megkoronázásaként, egy kis orgazmus. Amiben benne van minden bánatod, bűntudatod, szégyened, fájdalmad, éhséged, vágyad, szereteted. És utána, az extázis még ott cseng a füledben, és végre átszakadnak a gátak, megindulnak a könnyeid, az egész heti szorongás és feszültség kijön. És csak azt érzed, hogy milyen szép lenne ebben az állapotban meghalni. Beleragadni az örökkévalóságba. Mert Nélküle nehéz lenne. Hol vagytok??

Nem bírtam tovább, munka közben, miközben a főnök politizált valakivel, kezdett síróssá válni a hangulatom. Csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy beszélnünk kell. És beszéltünk. Persze szar most, és nem tudok hogy segíteni. Tisztáztuk a dolgokat. És boldog lennék, ha minden mindenhol rendben lenne. De nincs. =( Az viszont már biztos, hogy ha van pokol, akkor Mi annak sötét bugyraiban fogunk elégni. És nem a tetteink miatt. Hanem azért mert megaláztunk egy embert. Talán ez a leggonoszabb dolog a világon. Nem a fizikai bántalmazás, nem a gyilkosság. Nem. Nem. Ezek egyenesek, őszinték, ésszel felfoghatóak. Akkor a dolgok voltak, aztán már nincsenek. De így a dolgok voltak, és még mindig vannak, csak egy kicsit keserűbbek. Szegényke. Gátlástalanok vagyunk, ez az igazság. Ő gyilkos lenne, felmentenék, Mi viszont gátlástalanok vagyunk, és ezért megköveznének Minket. Az a sok romlott vér. Lehet nagynéném mind tudta ezeket, és ezért szállt ki ebből az egészből. Én mégis itt vagyok (itt és most), és ahogy korábban írtam, nem akarom megerőszakolni önmagam.

És megint eljött egy újabb péntek, ezen a héten. Amikorra megint teljesen KO voltam, a végletekig fáradt, hogy fogom én ezt bírni? Még csak most jön majd a java. Talán csak arra jó ez az egész, hogy ne legyen időm gondolkozni, gondolni. De amikor este lefekszem és magamra maradok a sötétben, a fáradtság előidézi a bánatot is, ami a szívemen ül. Erőt vesz rajtam a hatalmas szomorúság, ami a némaságból, a csendből fakad. És csak a hiányzó felemre gondolok, arra, ami már majdnem természetes volt. Hogy napi kapcsolatban voltunk, hogy tudtuk, mi van a másikkal, mik a tervei, akár csak hétvégére, meg, hogy mi van vele úgy általában. Vagy akár csak annyi, hogy hallod a másik hangját, hogy hallod, ahogy a telefon másik végén mosolyog, egy elejtett poén, egy bizalmas "információ", akármi. Apróságok. Amik most nincsenek. Nincs fórum, semmi. Semmilyen lehetőség, se telefon, se sms, se e-mail, semmi. Nekem itt van ez, írhatom a "baromságaimat", de ez csak egyoldalú kommunikáció. Ettől én még tudatlan maradok. És félek. Szóval azzal, hogy kimondatott valami, amitől azt vártam, hogy majd megkönnyebbülök tőle, hogy majd újra elönt a felhőtlen boldogság, nem sok minden változott sajnos. Nem tudok ábrándozni dolgokról, mert van ott még valami, ami nem oldódott meg. Van-e jogom egyáltalán kérni, hogy az is oldódjon meg?? Azt hiszem, nem, mert ez is önző dolog volna. Szörnyű vagyok. Élem az életem, mi sem változott, itt minden rendben. Csak bennem nem. Belül ugyanolyan nyomorultnak érzem magam, bűnösnek, aki meglógott az igazságszolgáltatás előtt. Borzasztó. De csinálom a dolgom, mást nem tudok tenni egyelőre. Igyekszem írni ezen az utolsó titkos fórumon, amely még biztonságban van, de vajon van értelme?? Leírom itt akár százszor is, hogy Veled vagyok, hogy gondolok Rád, hogy hiányzol, bízva abban, hogy olvasod és erőt ad, ha vigaszt és megoldást nem is. Sajnálom Drágám!!

Megint eltelt egy hét, végigküzdöttük, megint egy csomó dolgot nem csináltam meg. De még így is nagyon sokat, pedig legszívesebben csak elbújnék, bezárkóznék és várnám a híreket, amik nem jönnek. Ehelyett kezd hatalmába keríteni a paranoia. Megint zaklatnak az álmaim. Ja, és felbukkant valaki, akitől kiráz a hideg, ha jobban belegondolok. Az egy dolog, hogy lányból van, de túlságosan. Hogy is mondjam. Nem hasonlít hozzám, merthát nem és kész. De egy roppant értelmes embernek kinéző valaki. Akinek vannak hasonlóságok az életében az enyémhez. Még közös ismerőseink is vannak. Talán ez a legfélelmesebb. Úgyhogy megint többet kell tepernem, még egy nyűg a nyakamra. Valahogy nem kéne megtudnia, hogy vannak közös ismerőseink. De valahogy ki kéne deríteni még dolgokat. Nem is tudom, mi lenne a jobb, fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Na mindegy, majd lesz valami. Mások úgysem értik, hogy miért zaklat fel ez engem ennyire. Nem elég a többi bajom. Még ez is.

Tegnap sikerült elaludnom este. Előtte bevettem egy bogyót, hogy tényleg sikerüljön. Széthasadt a fejem. Most megint kezd visszakúszni a fejembe a fájás, kezdem megint nagyon szarul érezni magam. Megint fel akar törni belőlem a sírás, de megint nincs rá lehetőségem. Csak nyávogok bele a semmibe, hátha valaki megérti, hogy kit hívok, mit szeretnék. De nem. Energiát szeretnék, törődést, mindennél többet. Szeretgessetek egy kicsit!! Össze kell szednem magam. Oda kell tennem magam, és 100 %-ot produkálni jövő pénteken, mert sok múlik rajta. Ha jól csinálom a dolgom, sokmindenre fény derülhet. Újra beköszönhet a múlt, elengedhetjük azt, tovább léphetünk. Olyan sok minden kavarog. És olyan egyedül érzem magam. Egyedül a gondolataimmal...

"Indulj el egy úton, én is egy másikon. Hol egymást találjuk, egymáshoz sem szólunk. Aki minket meglát, mit fog az mondani. Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk." (Meszecsinka: Indulj el)

"Und, dass ich dir das alles nie sagen kann, das ist das Traurigste daran." (Farin Urlaub-Racing Team: Das Traurigste)

"Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem." (Meszecsinka: Citadella)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Vágyakozás

A dolgok csak úgy megtörténnek, az érzelmek ezerrel röpítenek a magasba, majd szép lassan döngölnek bele a földbe. Már vagy három hónapja, hogy utoljára írtam, közben megint egy évvel idősebb lettem. Újabb évvel lettem bölcsebb. Remélem. És, hogy mi mindent tanultam az elmúlt időkben?? A legnagyobb felismerés, ami ugyan nem újdonság, de most volt a legjobban érzékelhető, hogy olyannak kell elfogadnom magam, amilyen vagyok. És most nem a külsőségekre gondolok. Egyszerűen nem szabad megerőszakolnom a természete(me)t. Folyamatosan azt érzem, hogy ha magam ellen élnék, az katasztrófához vezetne. Ezt persze senki sem fogja megérteni, de nem is kell talán. Ha bukom, úgyis csak én bukom. Csak engem, mint nőt fognak keresztre feszíteni. Kivéve, ha vigyáztok rám.

Emlékszel Lovagom, amit legutóbb írtam Neked?? A közös titkainkról?? Elárulok majd mindent, csak vigyél el sétálni. Mint a múltkor, emlékszel?? Elviszel??

Nemrég azt hittem, hogy Kétvilág elveszti realitását, hogy ezentúl csak a mesékben élünk tovább. De szerencsére nem így lett. A híd még mindig áll, világaink átjárhatók. Még akkor is, ha az a fránya Narnia nem működik. Drága Utazóm, soha ne engedj el, kérlek!! Nagyon nehéz lenne, teljesen egyedül küzdenem a valóság ellen. Hiába...

...hiába van egy csodálatos Férjem, akit tisztelek, becsülök, akit szeretek, és akire büszke vagyok. Akinek hálás vagyok, hogy elvisel, és próbál elfogadni. Mérgezett vérem ellenére. Aki mindig mellettem lesz, aki kitart mellettem a végsőkig. Mert ezt ígértük ott a Fő téren. Akkor és ott (Itt és Most) hoztuk létre a közös szövetségünket. És így fogunk felépíteni egy közös életet, egy saját közösséget, egy saját kis szigetet. Ahol béke lesz. Biztonság. És megnyugvás.

Ahol az életem a felszínen ugyanolyan átlagos lesz, mint bárki másé. Ahol majd az Univerzum odarendel hozzám egy lelket, akiért majd én leszek a felelős, aki az én gondjaimra lesz bízva. Megfelelő vagyok vajon erre a szerepre?? Vajon milyen lelket rendelnek hozzám?? Félelmetes. Időnként úgy érzem tudnám csinálni. Hogy nagyon jól tudnám csinálni. De vannak pillanatok, amikor a gondolatra elfog a világvégeérzés, a szűkölés, és úgy érzem, hogy saját őrültségemmel senki javát nem szolgálom. Hogyan vigyázzak egy lélekre, ha magam is őrült vagyok?? Gyötrő gondolatok. Hol a válasz?? Néha nagyon öregnek érzem magam. Lélekben. S a kérdések, a kételyek bennmaradnak, fennakadnak, és csak várok, és figyelek. Hátha valahol ott a válasz, egy szikra vagy egy jel, ami irányt mutat.

No, ez a bejegyzés sem tud egyszerre megíródni. Most épp az álom és az ébrenlét vékony határán ellenysúlyozok. Ilyenkor könnyedén át lehetne lépni a Másvilágomba. Tele van a fejem gondolatokkal, ki akarnak törni.

Úgy látszik, 30 éves koromra jutottam el oda, hogy másként tekintsek magamra. Pl. úgy, ahogy mások látnak. Kívülről. Fel kell nőni a feladathoz. Felnőtté, felnőttessé kell válni. Úgy látszik, 30 évet kellett lehúznom, hogy komolyan vegyenek, hogy emberszámba vegyenek. Lehet, hogy ez (is) az én hibám. Mostmár nem kell minden pillanatban fegyelmeznem magam, mostmár nekem is lehetnek elvárásaim.

Lassan közzé kéne tennem eme irományom, ha már így érdeklődsz utána kedves Lovagom. Csak olyan nehéz befejeznem. Csak írnék és írnék. Pl. a mai napról.

Arról, hogy mennyire vágyok az ölelésre. És nem arra, amelyiket bármikor megkaphatom. Az elmúlt napok álmai, amelyben a kollégák vettek körül, egyben volt ijesztős, édes, kedves és félelmes. Ahogy kezded felfedezni a körülötted lévőket. Vagy ők téged. A kettősség érzése fog el újra. Amikor szeretnéd is, hogy meglássanak, de ugyanakkor a tudat, hogy ez megtörténhet, rettegéssel tölt el. Lehet, ezért látogatnak meg álmaimban.

És némelyik álom annyira valóságos, hogy reggel szó szerint meg kell győznöd magad, hogy az egész a valóságban nem történt meg. Hogy nincs vége Kétvilágnak, hogy a szálak, amelyek összetartanak Minket, még mindig megvannak. Hogy a körülmények még nem változtak meg, bármennyire is szerencsenélküliek vagyunk az elmúlt nem is tudom már hány soha többé óta. De még mindig nem választottak el Minket. Ki tudja, miért. Mert mi van igazából?? Valljuk be, nem sok. Szenvedés, vágyakozás, be nem teljesülés. Pedig én érzem az ilyesmit. És tudom, hogy jól érzem. Egyszerűen nem lehet másképp. Csak az a baj, hogy túl élénk a fantáziám, és így rettentő sokat ártok magamnak.

És ha már a szerencsenélküliségnél tartunk. Ez a hét tiszta őrület volt. Boldog voltam, közben meg szomorú is. De azért a boldogság sokat segít. Jön a szeptember, beindulnak a dolgok, visszatér minden a régi kerékvágásba, szeretjük az ilyet. Új dolgok kezdődnek, izgatottan várom, és ki tudja, mi fog még történni. Kicsit változnak a dolgok, hisz Kétvilág is közelebb lesz egymáshoz egy rövid ideig. Hogy ez jó lesz-e nekünk, vagy rossz, még nem tudom. Furcsa, mindenképp, ahogy mondtad, Utazóm. Amikor megtudtam ezt a hírt, kb. öt perccel előbb, mint Te, minden erőmre szükség volt, hogy természetes maradjak, hogy ne áruljam el magam, Magunkat. Mintha meg se érintett volna a hír. Hát ez ilyen.

Tegnap eszembe jutott egy gondolat. Hogy milyen az, amikor már másért is felelős vagy. Amikor már nem beszélgetsz magadról másokkal. Mert már nem vagy fontos, mert már nem vagy érdekes. Lehet, hogy így szűnnek meg a gyerekek, és így lesznek a felnőttek. A kis csodák véget érnek, elhallgattatják őket, saját gondolataik börtönébe zárják, amíg észrevétlenül el nem múlnak. Drágáim!! Ne hagyjátok, hogy az én csodám elmúljon. Fogjátok meg a kezem, és gyertek velem a sötétbe, ahogy a Mester is kéri. Nem fogjátok megbánni, megígérem!!

"Hogy más legyek, Tudod, azt nem tehetem." (Kalapács: A jel)

"Wo kannst Du sein, Wenn Du nicht bei mir bist .... Wirst du grad wild geküsst?" (Farin Urlaub-Racing Team: Das Traurigste)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Rohamok

Már majdnem két hónapja nem írtam. Csak úgy repül az idő. Már kérdezgettek. Várják az újabb adagot?? Biztos nem. Vagyis nem így. Meséljek tovább?? Hazudjak tovább?? Velem tartotok továbbra is?? Kitartotok mellettem?? Vigyáztok rám?? Égek!! Befejeztem egy sorozatot. Megrázó volt. De erről majd később. Most jöjjön egy kis visszatekintés. Ezzel kifejezve, hogy már megtörtént. Voltak pillanatok, amikor olyan élesen villantak be a gondolatok, hogy muszáj volt ott helyben (Itt és Most.) feljegyeznem őket. Akár útközben a villamoson, akár edzések előtt, akár elrejtőzve. Néha muszáj rögtön leírni őket, muszáj, hogy nyomot hagyjon, meg kell, hogy maradjon "emléknek". Oda kell szegezni az érzést valahova. Főleg, ha olyan megfogalmazás jut eszedbe, ami magáért beszél. Kezdenek gyűlni az olyan gondolatok, amik így születtek és csak "lebegnek" valahol elmentve, eldugva, elrejtve. Nem akarom hagyni. Nem mindegyiket akarom megosztani, mert bántóak is lehetnek, nem akarok bántani. De néha muszáj. Muszáj, ha ezzel magamat egy kicsit mentesíthetem. Mentesíthetem a totális megőrüléstől, a szétszakadástól, vagy attól, hogy olyat tegyek, aminek Ti sem örülnétek. Amit talán nem értenétek meg. Szóval. Egy rohamom.

Ez még korábbi érzés: A sejtésem beigazolódott. Félreértenek. Hisz' én csak a pénzére hajtottam. 14 évesen. Hát igen. És most megint. Hát igen. De hát, aki nem meggyőzhető, az nem meggyőzhető. Úgy látszik, én a szavaimmal csak bántani tudok. Még szerencse, hogy a tetteimmel csak magamnak ártok. ... úgyis begyógyulnak. Lehet mély csöndbe kéne burkolóznom. Ha nem szólalok meg, nem is árthatok. Olyan nagyon.  Nem hagyhatjuk el az álarcainkat. Vissza kell vennünk, hogy megóvjuk magunkat és másokat. Legyen így. Ismét. Úgy érzem, az egész emberi lét egy hatalmas nagy félreértés. Tegyük a dolgunkat, ahogy elvárják tőlünk, vonuljunk vissza egy biztos fedezékbe, és onnan figyeljük csendben az emberiséget. És várjunk. "Wir müssen leben, bis wir sterben."

A szoba sötétjében hanyatt fekve, a lámpa árnyékát bámulva, kicsordult a könnyem. Szép csendben, hogy senki se hallja, hogy senki senki se lássa, az extázis utóhatásán elszállva, világok összeomlását éreztem. Megrendülést. Éjszaka, az Árnyak világában minden olyan baljóslatú, mégis megnyugtató. Mintha tudnád, hogy meg fogsz őrülni, de nem rémít meg, mert tudod, hogy úgyis leküzdhetetlen. Csak fekszel és átadod magad a kábulatnak. Lebegsz és közben folynak a könnyeid. Nem csak a te szavaid bántanak, nem csak a te szavaid okoznak fájdalmat. Marót, perzselőt. Remegek és hányingerem van. Lefekszem. És ezek az érzések azt hiszem, újból aktuálissá válnak. De miért?? Én nagyon igyekszem. Igyekszem ráülni a nyelvemre, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, hogy senkit se bántsak meg (akaratomon kívül). Lenyelem a kitörni akaró indulatokat, csendben maradok, ráhagyom a dolgokat, legyen úgy, nem vitatkozok, nem mondom el a véleményemet. Inkább csak megfigyelek és levonom a következtetéseket. És csendben fájnak mások szavai, amikkel bántanak, és csak magamban tépelődök időnként, hogy vajon szándékosan marnak, vagy akaratukon kívül, mint én?? Néha úgy érzem, semmi sem jó, amit csinálok. Ha kedves vagyok, az se jó, ha gonosz vagyok, pláne nem jó, ha beszélek belémkötnek, ha nem beszélek, miért nem beszélek?? Ha simogatnék, ráütnek a kezemre, és inkább nem simogatok, akárhogy is szeretnék. Ha nem engedik, akkor nem erőltetem.

És most újra itt vagyok, már késő este van, nyugalom, magam vagyok. Szólnak az utóbbi idők zenéi, amikre el tudnék szállni, tudnék lebegni. Te is kaptál belőlük Drágám. Kérdés, mennyit tartottál meg belőlük. De ott vagyok Veled a Dalainkon keresztül. Mert minden meg van írva. Ugye??

E világi dolgokról, mint pl.: munkahelyi érzések, nem írok, mert az nem az én valóságom. Az én valóságom ott van, ahova elbújok, ahova a gondolataim visznek. Ahova az emlékek sodornak, ahova a jelen taszít és a jövőben, ami eleve elrendeltetett. "Annyi titkom volt." Ez a gondolat sose fog kiszakadni az elmémből, azt hiszem. Mostanában szoktam gondolkozni, hogyan kéne tovább alakítanom az életem, de sokszor megrémülök tőle. Mi van, ha akkor érzed úgy, hogy megértél valamire,ha már túl késő??

Az van, hogy az emberek kikopnak az életünkből. Elhagynak, eltűnnek. A minap azt vettem észre, hogy elveszett lelkeket látok (megint), hogy nem csak látom, hanem keresem is őket (megint). De miért?? Nem feltétlen értek egyet azzal, hogy a múltat le kell zárni, tovább kell lépni, a jövő felé figyelni. Ez nagyon szép gondolat, de talán hozzám képest túl pozitív. Nézzük onnan, ahol én vagyok. Ha valami nem hagy nyugodni, akkor annak oka van (mint mindennek), oka kell, hogy legyen. Ez olyan hallgassunk-a-megérzéseinkre dolog. Csak baromi türelmetlen vagyok, hogy meglássam a dolgok értelmét. De biztos nem vagyok felkészülve rá. Ezért gyengülök el néha. Persze, soha nem jutok tovább a hatalmas némaságnál. Ez van, ilyen az élet. Valamiben hinni kell, ez fontos. Én továbbra is hiszem, hogy akinek meg kell érkeznie hozzám, az megérkezik, aki meg kell, hogy találjon, az meg fog találni. Én itt vagyok, állandóan, készenlétben. Várakozva.

Igazából nem tudom, miről akartam írni. A múlt héten, a héten voltak gondolataim. Írhatnék haldokló társadalomról, ahol kiveszni látszanak az igazi nők és férfiak. Elmélkedhetnék, hogy hol vannak az igazi férfiak?? És továbbfűzhetném, hogy én ismerek pár (nem sokat) olyan férfit, akit igazi férfinak tartok. A maguk módján. Írhatnék a vágyakról, az erotikáról, a szenvedélyről, a "szerelemről". Írhatnék titkokról, titkos gondolatokról, titkos vágyakról, cselszövésekről, vadászatokról, bűnözésről, hitvány dolgokról.

Eszembe jutott egy gondolat, amiről elmélkedtem. Vannak dolgok, amik majd csak a Lányosból nyernek értelmet Számodra, de nemsokára vasárnap. Részben ideszövöm a mai telefonbeszélgetésünk egy részét. De kezdjük az elejéről. Egyik nap hazafele jövet, elmélkedés közben, amikor a gondolatok csak úgy követik egymást, mindenféle rendszer nélkül, az egyik ilyen gondolat az volt, hogy tulajdonképpen miért is tartok ki egy olyam ember mellett, aki akkor rúgott belém, amikor eddigi életem során a legsebezhetőbb voltam. Amikor még csak kezdtem felfedezni, hogy a "férfiak" mekkora patkányok tudnak lenni. Amikor szükségem volt egy olyan férfiképre, amit otthon ugye nem láthattam. Szar érzés, amikor úgy érzed, hogy azért van remény, mert találtál ilyen személyt az életedben, mert van kire úgy nézni, ahogy egy 15 éves gyereknek szüksége van, hogy nézzen. Egy erős férfi, aki példakép lehet, akinek az elveivel teljes mértékben azonosulni tudsz. De ha sokszor mondják, hogy kurva vagy, akkor előbb-utóbb az leszel. ("Bele lehet halni a meghalni akarásba??") És bumm!! Jön a hideg zuhany, ami először felkavar, aztán szép lassan magadhoz térsz a kábulatból és már a megoldáson gondolkozol. A lehetséges megoldáson. Pl.: riaszthatnád a szülőket, hogy pedofil a láthatáron. De mivel elemzők vagyunk, rögtön rájövünk, hogy ez nem jó ötlet, mert akkor nem csak tőle szabadulnál meg, hanem valami olyasvalamitől, amire szükséged van a túléléshez. Olyan dologra, ami már 21 éve az életed része. Olyan, mint a drog, szétesel nélküle. Úgyhogy egy megoldás volt. Döntöttél és maradtál, nem adtad fel, átértékeltél, áthelyeztél, kínlódtál, hozzászoktál. És 16 évet kellett várnod, hogy megtudd a választ. Egy pillanat, amikor megvilágosodsz. Amikor szívedből érzed, hogy érzed őt. Annak ellenére, ahogy viselkedett veled, annak ellenére, hogy hogy megbántott gyerekként. Hogy hogy vett el egy kicsit ő is a lelked egészségéből. Hogy hogy rúgott kicsit lejjebb azon a létrán, ami abba a gödörbe vezetett. És ennek ellenére érzed, hogy úgy érted őt, ahogy senki más. Hogy megérted őt. Nem az eszeddel, nem a logikáddal, a szíveddel. Ambivalens, he?? Miért kell olyan embert megérezned, aki bántott?? Hol van ebben az igazságosság?? (Várjunk újabb 16 évet erre a válaszra is.) De ilyenekről nem beszélhetünk.

És itt vagy Te Drágám!! Itt vagy Te!! Itt vagy és vagy. És szeretném azt hinni, hogy érezlek. De nem adod ki magad teljesen. Ezt mondtad. Így mondtad. Leírtam a Lányosba. Nem értetted. Nem baj. Mindenkinek megvan a joga a maga álarcához. Nem illik elvenni senkitől sem. Csak, ha maga adja oda. Ilyen is előfordul néha. Nagyon ritkán. Azok is csodaszép pillanatok. De nem szabad erőltetni. Azt kell elfogadni, amit kapsz. Nehéz dolog kitárulkozni. Az emberek nem szeretnek sebezhetőek lenni. Félnek. Félünk. Főleg, ha  már megütötted a bokád. És kivel ne fordult volna még elő?? De sokféleképpen tudok szeretni. Annak ellenére is, hogy azt írtam, hogy valami baj van az én szeretési mechanizmusommal. Ez még mindig így van.

És hogy milyenek vagyunk?? Hogy is kell ezt elképzelni?? Hát, valahogy így. Megint egy roham szüleménye: Amikor valami annyira szép, hogy sírni tudnál tőle. Amikor egyszerre érzed, hogy meg akarsz halni a boldogságtól, hogy kefélni akarsz, hogy ölelni, csókolni akarsz, hogy szaladni, forogni akarsz, alámerülni és felbukkanni. Ölni és simogatni. Mint a skizofrén személyiségek váltakozása, úgy hullámzik a hangulatunk. ("Ich will ficken!!")

És akkor most a sorozat, amit az elején említettem. Megnéztem, túl vagyok rajta. Nem volt annyira egyszerű. Nem egy vidám story. (Nem is én lennék, ugye??) Nem írom le a címét, felesleges. Egy öngyilkosságról szól. És akkor ezzel nem sokat árultam el, de így van ez jól. Ha ismertek, tudjátok, hogy ez sarkallatos téma nálam. Kedves Ismeretleneknek mondom, nem saját személyes tapasztalat miatt. Meg lehet nyugodni, hátra lehet dőlni. De volt közöm dolgokhoz. Részese voltam, közvetve, majdnem belevesztem. Szerencsére az emberi gyarlóság, hamarabb elüldözött köreikből, minthogy befejeztem volna a saját történetem. Az én történetem tovább folytatódott, itt folyik a "szemetek előtt". Csak olvasnotok kell. Már, ha érdekel valakit. Az a megrázó ebben a sorozatban, hogy annyi rengeteg sok igazságalapja van, hogy leírni sem lehet. Nem is próbálom meg. Annyira életszerű volt a story, akár igaz történet is lehetett volna. Felidézett pár dolgot. Ahogy a telefonbeszélgetésünk egy része is. Ott mondjuk másfajta "őrültségről" beszéltünk, de ott is bántalmazott emberekről szólt a történet. És ugye ott a nagynéném. Ha rágondolok, mindig azt érzem, hogy értem, mit, miért tett. Vagy épp nem tett. Olyan, mintha érezném, hogy mit érzett. És ami a legborzasztóbb. Hogy érzem, hogy én is tudnék olyan lenni. Hogy én is meg tudnék "bolondulni" annyira, hogy a pusztulásba döntsem magam. Saját akaratomból. De ezt ne hagyjátok!! Vigyázzatok rám, kérlek!! Ne engedjetek el, mert akkor megfulladok. Halljátok?? Legyetek igazi férfiak és tartsatok velem!! Veszélyes lesz. Néhányan már ismertek. Egy kicsit. Egy kicsit már észrevettetek belőlem, egy kicsit éreztek. Emlékeztek?? Mire gondolsz most?? Én itt vagyok. Itt és Most.

Kezd hosszúra nyúlni ez a bejegyzés, pedig már aludnom kéne. Hátha most nem fog velem forogni az ágy, hátha most nem fogok hallucinálni és szédülni, miközben fekszem a matracon. Ijesztő érzés. Mintha nem lennél ura önmagadnak. Fura dolgok vannak mostanában. Megmagyarázhatatlan, szavakba nem önthető. Szeressetek!!

"Talán, gondolta, nincs is olyan, hogy jó barát, meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember melltt állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni, talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akikkel együtt akarsz lenni, akikkel együtt kell lenned; olyan emberek, akik házat építenek a szívedben." (Stephen King: Az)

"Szeretem nézését, Szeretem lépését, Szeretem tudni, Hogy ő jön most felém. Szeretem táncunkat, Szeretem hangunkat, Szeretem azt is, hogy csókot dob felém." (Palya Bea: Szabadon)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Nehéz napok

(2017.03.10. péntek) 22:48 van. Az írás marad az egyetlen mentsváram. Ezerrel ver a szívem, alig kapok levegőt, alig bírom visszafogni a kitörni akaró hisztériát. Zokognom kell, de nem tehetem, nem omolhatok össze, mert nem ezt várják el tőlem. Néha úgy hiányzik a késem, mint a függőnek a szere. Most is. A leginkább ártani akarok magamnak, nem nagyon, csak hogy kiüthessem magam, hogy megszűnjön ez az érzés. A szorongás, a feszültség, a fáradtság. ("Adj valamit, amitől múlik a fájdalom.") Megint egyedül vagyok a gondolataimmal a csendben, nem bírom őket leállítani. A kések kézzelfogható közelségben vannak, annyira nehéz megállni. De nem akarlak megbántani Titeket, akik még most is azt próbáljátok bebeszélni, hogy minden rendben velem, hogy normális vagyok. Valahol pedig hibádzik a gépezet, mert a gondolataim nem kedvesek.

(2017.03.11. szombat) 6:26 Túléltem az éjszakát, mostmár csak az éhség gyötör, de ez orvosolható. Nem úgy az elmebaj, amely csendes gyilkosként fog elpusztítani. Minden erőfeszítésem ellenére a véremet nem tudom megtagadni. A dráma és a titkok hozzátartoznak az életemhez. Ülök a villamoson, megyek az irodába, és közben azon zakatol az agyam, milyen ez az élet?? Milyen lehet az ilyen élet?? Hogy lehet így leélni az életet?? Egy merő "hazugságban"?? A gyerekemet az első lélegzetvételétől kezdve be fogom csapni. Még anya se vagyok, de már most elbuktam. Remélem, találni fog valakit, akiben jobban fog bízni, mint a saját szüleiben. Ugyan mit is taníthatnék én annak a gyereknek?? Hacsak nem a szeretés művészetét. Másra úgyse vagyok jó. Ha az ő vére is átkozott lesz, meg fog érteni. Ha "normális" lesz, gyűlölni fog.

(2017.03.12. vasárnap) 8:03 Várok. Remegő gyomorral várok. Megint éhes vagyok. Az agyamba bekúszik a Laibach zenéje. Alapjaiban bontja szét az agysejtjeimet. A kis kalapácsukkal művészi munkát végeznek. Csúnyák az emberek. Ijesztőek. Kedvem lenne elszaladni. Folyamatos mozgásban kell lenni, különben megtalálnak. Nem szeretek várni. Az ijesztő. Sose tudhatod, mi lesz a vége.

18:18 A csoda jött és ment. Pillanatok alatt. De csak így lehetünk igazán együtt. Ha fényév távolságokra vagyunk egymástól. Igazi Létünk szenvedés. Létezünk és szenvedünk. Szenvedünk, hogy létezhessünk. Ilyenek vagyunk. Ilyen a Világunk.

Éreztétek már azt, hogy lemaradtatok egy életről?? Hogy valami túl későn történt meg?? Hogy valamire túl későn jöttetek rá?? Hogy lehet ilyen tudattal élni?? Hogy lehet így élni, amikor az Univerzum mutatott valamit, amitől minden más lehetne... Mert mi lett volna, ha?? Megint ez a kibaszott átkozott kérdés!! Nem lett jó a Lányos. Öngyilkosos?? Olyan lett volna, ha tényleg nagyon megírom. Nem akartam. Nem akarok fájdalmat okozni. Pedig azt is ügyesen tudom csinálni. De nem!! Nem!! Sokmindent el akarok mondani, de nem lehet. Egyszerűen nem lehet úgy elmondani, ahogy van. Ha a Mester és Margaritában lennénk, engem is elvinnének a gyogyóba. "Bekötöd magad??" és ott volt a nyelvemen <Ok, felkötöm magam.> De lenyeltem. Pedig olyan S-es lett volna. Régen az ilyenek csak úgy röpködtek. Sajnálom, hogy néhány ember nem ismer. Engem. Úgy igazán. De mintha csak éreznék, hogy vigyázni kell velem. Nem rám, velem. Úgy sajnálom...

(2017.03.14. kedd) És visszatértünk a régi kerékvágásba, vissza az ördögi körökhöz. Mert akkor jó, amikor, de akkor csak rövid ideig, így meg nem jó, de legalább sokáig tart, és még mindig jobb, mintha amúgy lenne, mert akkor meg nem lenne sehogy. Szóval ilyenek ezek az ördögi körök. És ezt csak egyvalaki értheti meg rajtam kívül. A sohatöbbék, a nagyonkicsik és a jó hosszúk világában. Ez van. Megyek a városban, fel s alá, mint egy vándor, és csak nézem az embereket, figyelem őket, és próbálom megfejteni őket. Közben arra gondolok, hogy világéletemben ezt csináltam. Vándoroltam és figyeltem. Mintha ebből állna az életem. Megfigyelésből. Vándorutakból. Vándorutakból, amelyeket a lelkemben teszek. Fel s alá. Azt hiszem, ez az út sose fog véget érni. Időnként sikerül magamon kívülről nézni az embereket. Néha próbálok úgy rájuk nézni, hogy megértsék, de ezeket a futó pillanatokban nem lehet megérteni. Max csak a csodálkozásig jutnak, hogy mit bámul ez a dilinyós?? Hát ilyenek vannak.

(Szombat) 22:20 Egy utolsó kis olcsó kurvának érzem most magam. Hogy miért van ez így?? Ki tudja?? Hanyatt fekve, a kocsiablakon át az eget bámulva egyszercsak hopp!! Átcsúsztam a Másvilágomba és nem volt megállás. Onnantól már nem lehetett palástolni az őrületet. De hogyan is lehetne ezt szavakba önteni, elmesélni, mint egy mesét​??​ Nem lehet csak úgy benyögni, hogy most legszívesebben eret vágn​á​l magadon hogy szabadjára engedjük azt a valamit, ami odabent van. (Dincs.) Nem lehet csak úgy spontán elmesélni, hogy anno elgondolkoztál azon, hogy kurvának állj, vagy hogy vérfertőzést kövess el. Nem lehet csak úgy storyzni arról, hogy hogy hagytad​ ​tudatosan, hogy a férfiak játszanak veled, hogy használjanak úgy, ahogy csak akarnak, hogy lealacsonyítsanak a saját szintjükre. Nem mesélsz arról sem, hogy olyan férfiakkal szeretkeztél, akik nem szerettek és soha nem is fognak. Akik csak a jó húst, a könnyen megszerezhető árut látták/látják benned. És nem utolsósorban nem mesélsz azokról sem, akik egy-egy pillanatra, még ha nem is igaziból, de kihalásztak abból a förtelemből, amiben éltél. Nem, nem. Ilyenekről még nem szabad beszélni. Talán sohasem, az emberek nem értenék úgy igazából. Nem akarok elüldözni senkit. Nem vagyok én akkora szám.

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Ha távol is vagyok Tőle...

Újra van zeném. Így egy fokkal elviselhetőbb a várakozás. Így, hogy legalább ezt a pár nagyon kicsinyi időt a saját világomban tölthetem. Magammal és a gondolataimmal. Egész vigasztaló. Persze a hangulatom még mindig pityergős, de így azért menni fog, azt hiszem. Így könnyebb lesz erősnek lennem. Hisz' a dalokban benne van minden. A dalokban benne vagyunk Mi. Mert megírtak Minket (is).

Zenével könnyebb elviselni az embereket, így már nem tűnnek olyan ijesztőnek. A saját világom biztonságos buborékából lesek kifelé, megfigyelőállásom biztos menedékéből. Semmi baj nem érhet ideát.

Hétfő reggel olvastam a távoli üzenetet, aztán csak néztem és simogattam a telefon kijelzőjét, hátha eljut az érintés a messzi távolba. Mintha egy telefonba zárt láthatatlan lélek lenne a kezemben, drága Utazóm. Rád gondoltam. Gondolok. Folyton.

A várakozás hosszú napjai, órái közben megrohannak az emlékek, a rég elvesztett lelkek hiánya (is) felerősödik, a kínzó fájdalom minden irányból támad, belém akar marni, hogy még keservesebben érezzem magam. Előbukkanak régi blogrészletek, feljegyzések, írások, gondolatok, levelek. Íme, egy levelezés töredék 11 évvel ezelőttről.

"A hisztéria határán voltál, ijesztően erőszakos, úgy nézett ki, mintha minden kitelne Tőled. Bármikor felugorhattál volna, hogy kirohanj, ugyanakkor lehetetlen volt, hogy amíg nem tisztázzuk - érzelmileg is - a dolgokat, el nem mozdulunk onnan." (2006.02.09)

„Én is szeretlek, de ezt nem is kell mondani-írni, olyan mint a lélegzetvétel.„

„Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy vajon még barátság-e, amikor az ember beismeri, hogy szerelmes, és tele van vágyfantáziákkal. Mert én most ünnepélyesen beismerem, fantáziáltam Rólad éjjel, nappal, minden hullámhosszon, hogy Örkényt idézzem. Bizony, nagyon sokszor felforraltad a vérem, minden idegemmel azt éreztem, hogy egyre közelebb szeretnék Hozzád lenni, egyre nagyobb felületen érinteni a bőrödet, nem a ruhádat, hanem a bőrödet. Még nem vágy ez, akkor lesz vágy, amikor az ember visszagondol rá, tehát amikor már elmúlt, akkor, amikor van, egy öntudatlan, de nagyon erős vonzás, izgalom, fuldoklás, ami összezavarja, zárójelbe teszi, szétkergeti a logikus gondolatokat, mondjuk ott hallgattuk a fülhallgató két végén a zenét, te lejjebb ültél, néztem a dekoltázsodat, nem tudtam levenni róla a szemem, és azon töprengtem, hogy most nem szabad Hozzád érnem, mert nem tudnám fékezni magam. Néztem, és arra is gondoltam, hogy milyen gyönyörű lehet a kebled, milyen kár, hogy soha nem láthatom, még fényképen sem, van valami, amihez annyira szeretném, hogy közöm legyen, és nem lesz soha. Úgy sajnáltam, ahogy a levágott kezét-lábát sajnálhatja az ember. Hogy nem csókolhatom meg a nyakad - hú, a nyakadat nagyon imádom...„

„Szóval jó lenne, ha tényleg tudnám, nem csak tudni remélném, hogy mire gondolsz. És nem zavarna, hogy I. iránt is ugyanúgy érzel, és ha szájon csókolnád a Rádió egy félreeső csücskében, aztán egy negyedóra (öt perc?!) múlva engem is, hát nem zavarna, mert egyrészt mindennél jobban örülnék a csókodnak, másrészt sohasem lennék féltékeny Rád, amíg érzem, hogy engem (is) szeretsz.„

És a válaszom:

„És igen, az igazi titok az volt, h ültünk és fogtad a kezem... Igazi titok... De talán mégsem. Eszembe jutott minden, aminek nem kellett volna. Olyan dolgok, amikről jobb lett volna, nem tudni, de hát... Tudok róla!! És ezek nem jók!! De mit tudok tenni... Semmit. És ironikusan együtt van az egész csapat!! De én most elmegyek, és így már hiányos lesz. És csak arra tudok gondolni, hogy ami egyszer már megtörtént, az megtörténhet még egyszer, ami meg csak majdnem történt meg, nos az is megtörténhet még. Csak elég idő kell hozzá... Na meg hangulat, meg... Na mindegy... Erről sem tudok igazán beszélni. Ez is egy olyan dolog azt hiszem, ami P. és az én titkom lesz, ha megengedi, hogy megosszam vele... És már majdnem ott az irodádban bőgtem, ahogy néztelek titeket és ááááááááááááááá......nem bírom ki. Nem bírom, nem bírom, és nem bírom!! Alig vártam, hogy este legyen. Lefeküdtem és bőgtem!! Szokásomhoz híven... Már hiányoztál... És még most is hiányzol... És hiányozni is fogsz... Hiányozni fog az ölelésed!! Az az ölelés, ami már annyiszor erőt adott, amiből már annyiszor éreztem, hogy nagyon szeretsz engem... Amiben még most is hiszek!! Kimaradok egy csomó mindenből... Ellentétben egyesekkel, de mindegy, kár szót fecsérelni rá. Nem érdemli meg!! Pfujj!! Remélem egyszer én is megismerem a fórumosokat!! Meg a chatelőket!! Tudom, hogy lesz még boldog pillanat az életben, amikor veletek lehetek, de nagyon kevés ilyen lesz már, azt hiszem!! Így érzem, tudom. Tudom, mert...”

A magyarázat elmarad, talán nem is fontos. Hisz' kiderült, hogy megint csak egy teremtéskoronájáról volt szó. Aki felemelte a lelkemet és naiv érzelmeimet meg akarta szerezni (félig sikerült), majd úgy taszított el magától, mint amikor az imbolygót belökik a villamos alá, ahelyett, hogy visszahúznák és szorosan tartanák. Persze ez is az én javamat szolgálta, hiszen nincsenek véletlenek, valószínűleg az Univerzum tudta, hogy valahol a messzi távolban egy utazó már útnak indult, hogy nyomomra akadjon, hogy küldetését betölthesse, és a benne rejlő mérhetetlen szeretettel megajándékozzon. Köszönet érte. Köszönet Érte az Univerzumnak és az Isteneknek, akik újra felém fordultak. Mert egyedül nem tudok szembenézni a Világ gonoszságaival.

Nemrég olvastam egy cikket. Arról szólt, hogy milyen összefüggésben van a kialvatlanság az öngyilkos gondolatokkal. Kísérlettel támasztották alá, hogy akik kevesebbet alszanak, azoknál hamarabb előjönnek az ilyen gondolatok, a depresszió, a szorongás. És még el is tudom hinni, hogy van összefüggés. Tanúsíthatom. Lehet, csak annyi kellett volna anno, hogy jól kialudjam magam. Hogy rendszeresen aludjak. Lehet ezeket a nyomokat örökké magamon fogom hordozni. Vagy nem. Lehet, hogy a véremben van. Lehet, mindig ott is volt. Sose lesz vége. De, egyszer vége lesz. Egyszer…

Drága Lovagom, te meg érdeklődsz. De mit is mondhatnék?? Elmondtam, őrült vagyok. Más(t) nem lehet. Olyan messze sodródtál tőlem. De talán ez jól is van így. Jobb így, azt hiszem. Jobb, mintha velem rohannál a szakadék felé. Megszabadultál. Maradok Einzelgänger… Sajnálom…

 

"Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik." (Montaigne)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

2016

Eljött a pillanat. Magam vagyok, a zene beárad az agyamon keresztül és elönti a vérem. Ez lesz az évértékelős. Hol is kezdjem?? Annyi minden van. Sok lényegtelen, két jelentős, mindent megváltoztató. Fél évig minden folyt a maga rendjén, aztán a világom kifordult önmagából, és azóta is ebben a kifacsart skizofrén állapotban folyik tovább. És ez még jó sokáig így marad azt hiszem. Úgy kb. 700 évig. Jajj, Drágám, ha láthatnád ezt!! Ezt látnod kell!!

2016-ban is élveztük az életet, eltemettük a halottakat, támogattuk a rászorulókat, örültünk mások boldogságának, megismertük a családi múltat, felemeltük a lelkünket a zene erejével, megküzdöttünk az akadályokkal. Megterveztük az esküvőnket, készültünk rá, hogy egy csodálatos őszi napon hivatalosan is megpecsételjük a sorsunkat, magunkra hozva az összes boldogságot és keserves bánatot, amit a döntésünk eredményez(ett). Az év egyik legszebb napja volt, még akkor is, ha már akkor felöltöttem az álarcom és mindenkit becsaptam. Mindenkit. Édesanyámat, a barátaimat, a cinkostársaimat. Mindenkit. Mindenki elérzékenyült, boldog volt, örült. Örült nekem, nekünk, a boldogságunknak. Előre ábrándoztak az elkövetkezendő jövőn, szövögették a saját álmaikat, mert mit lehet csinálni egy olyan esküvőn, ahol minden a helyén van, tökéletes az összhang és minden szép és harmonikus. Semmit. Hagyni kell, hogy elöntse szíveteket a szeretet, a szeretés, a béke. Ennyi. Így is volt. Hálás vagyok, hogy azok, akik életem meghatározó részei voltak, vagy még mindig azok, ott voltak, mellettem álltak, megadták, amire szükségem volt, támogattak. Felemelő érzés, hogy a barátaim, akik ott voltak, eljöttek és nem csak azért, mert egyszer valamikor beengedtem őket az ágyamba. Hanem mert az csak egy kifejezési formája volt annak az óriási szeretetnek, amit érzek irántuk. Mind a mai napig. Sajnos ez az élet elég korlátolt, nagyon beszabályozott, ennek az életnek a társadalma szűklátókörű, ítélkező, bántó. Ezért nem lehet úgy élnem, ahogy szeretnék. Ezért nem lehet folyton mindenkit szeretni. A világ azt várja el tőled, hogy válassz ki egyet, fojtsd el magadban a többi érzésed, zárd el, mintha csak egy egyszerű csap lenne, vedd fel az álarcod és élj boldogan. Mintha ez lehetséges lenne, mintha ez nem egy hatalmas ellentmondás lenne. Pedig az. Úgyhogy én csak az álarcot vettem fel, a csapot nyitvahagytam, jelentem...

Hogy is tehettem volna másként, amikor az utolsó éjszakán meghasadt a világ és egyszercsak Kétvilág lett belőle. Csendes gyilkosként kúszott bele az éjszakába, hogy lelőjön, és rabul ejtsen. De talán nem is gyilkosság volt, hanem öngyilkosság. Hisz' én hívtam be, én kértem, hogy ne hagyjon egyedül. Én kértem némán, hogy vigyázzon rám, hogy legyen mellettem, én mondtam a hallgatásommal, hogy szükségem van rá. És az angyalok már csak ilyenek. Utazó bőrbe bújnak és világokat, évezredeket utaznak át, ha szükség van rájuk. Olyan feltétel nélküli szeretetről biztosítanak, amit lehetetlen elképzelni, amibe bele lehet őrülni, amiben el lehet veszni. És mindezt olyan esküvel pecsételik meg, amik kitörölhetetlen nyomokat hagynak testükön, hogy el nem pusztítható emlékként örök időkre megmaradjon a bizonyíték, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Utazó és egy Boszorkány. Vannak kimondhatatlan dolgok, amik csak mesék formájában fognak tovább élni. Végtére is melyik kisgyerek ne szeretné az angyalokat és a boszorkányokat?? És nem az a mese a legjobb, amelyiknek van valóságalapja is?? Örökre élni fogunk, örökre fennmaradunk. A mesékben legalábbis biztos. Most úgy idéznék a Fiúsból.

És így telt el az év második fele, napról napra, éjszakáról, éjszakára, meghasadt személyiséggel, távolságokkal, közelségekkel, két világgal, hegyeken és völgyeken át. Lassan bűnözőkké avanzsálunk, nincs mit tenni. Lopni kell az időt, lopni, hogy mindenkinek jusson belőle. Bárcsak adhatnék mindenkinek!! Bárcsak mások is éreznék azt, amit én!! Amit Mi tudunk érezni. Bárcsak más is látná úgy a világot, ahogy Mi. A maga igaz valójában. Ahol nincsenek távolságok, nincsenek akadályok, csak mindent legyőző szeretet. Egy iránytű, ami segít minden körülmények közt megtalálni a másikat. Bárhol is legyen. Ugye?? Nem is írom tovább. A lelkem felét megint elvitték, de kaptam helyette egy másik felet... És mint tudjuk, a dalokban minden benne van, de ez egy következő bejegyzés lesz. Most erősnek kell lenni, hisz' majdnem két soha többé múlva a lelkem másik fele visszatér hozzám.

Most pedig lássuk a 2016-os könyvlistát, hogy teljes legyen a kép. Majdnem teljes...

  • Stephen King: Aki kapja, marja
  • Szabó Andrea Krisztina: Csillogó lelkek
  • Stephen King: A Setét Torony 1. - A harcos
  • Háy János: Xanadu
  • De Sade márki: Justine, avagy az erény meghurcoltatása
  • Csehov: A 6-os számú kórterem
  • Szabó Magda: Régimódi történet
  • Jo Nesbo: Boszorkányszög
  • Ira Levin: Stepfordi feleségek
  • Sir Arthur Conan Doyle: A brixtoni rejtély
  • A világ legbrutálisabb gyilkosai
  • Stephen King: Rémálmok bazára
  • Alice Sebold: Komfortos mennyország
  • Jan Smid: Életem ártatlan örömei
  • Harlan Coben: Az erdő
  • Bagi Iván: A megkerült boldogság
  • Emma Donoghue: A szoba
  • Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának
  • Szobotka Tibor: Sose jön szanitéc
  • Michael Grant: Köddé váltak
  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
  • Szabó Magda: Für Elise
  • Sebastien Fitzek: Ámokjáték
  • Szobotka Tibor: Harkály a fán
  • Stephen King: A mobil
  • Szabó Magda: Az ajtó
  • Háy János: A bogyósgyömölcskertész fia
  • Szobotka Tibor: Hazugság - Száműzetés
  • Stephen King-Joe Hill: A magas fűben - Teljes gázzal
  • Stephen King: Az átkozott út
  • Szepes Mária: Corinna története
  • Szabó Magda: Katalin utca

 

"Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt." (Szabó Magda: Álarcosbál)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Felek és duplikációk

Hogy lehet így élni?? És meddig lehet így élni?? Két személyiséggel, két világban, fél-fél lélekkel?? Amikor a fél lelked 1000 km-re van tőled… Félig üresen, félig teli élni egy életet, a normálisat. Lassan tovább fog bonyolódni a történet, amikor jön a családalapítás. És ugyan kivel lehetne beszélni az aggályokról, félelmekről?? Kivel, aki komolyan veszi őket, aki megérti, és úgy tud benne támogatni, ahogy szükségem lenne rá?? Biztos nem olyan férfiakkal, akik azt hiszik, hogy ez az egész könnyű, és nem látnak benne semmi különleges bonyodalmat. Persze, hogy nem, hisz’ férfiak. Olyan emberekkel sem lehet erről beszélni, akik nincsenek benne, akár saját tapasztalati úton is. És talán csak egy ember van, de vajon Vele illik ilyenről beszélni?? Nem tudom, de ő az egyetlen, aki talán megérti a gondolataimat, érzéseimet. Mert ő olyan, mint én. Hasonlóságunk már-már félelmetes, de így már értelmet nyer, mit is keresek én itt. És megint annyira csodás az Univerzum.

Felek és duplikációk. Megvan a felem a normális világban, megvan a felem a saját világomban. És mindezt egyszerre. Az Univerzum az utolsó előtti pillanatban kopogott be hozzám. Gratulálok. Biztos tudta, hogy az életem nem lehet unalmas, viharos magánélet nélkül nem is léteznék igazán, csak vegetálnék. :D Minden megduplázódik, az ünnepek, a fordulók, az alkalmak. Persze vannak dolgok, amiket sosem kaphatunk meg, amik sosem történhetnek meg. Ha mélyebben belegondolunk ez az egész nem reális, nem létező. Talán egy alternatív világban létezik, van, megtörténhet. Kétvilágban. Mert mindennek ellenére létrehoztuk, megteremtettük. Nincs visszaút. Ami egyszer megköttetett, az megköttetett. Egy-egy titokkal a szívünkben fogunk meghalni. Egy közös titokkal, amely összeköt minket.

Nincs izgalmasabb egy asszony titkánál. Egyedül érzem magam, mert nem mondhatok el mindent. De senkinek nem kell/szabad tudnia a titkos utakról, a titkos éjszakákról, ahol megidézzük a Sötétség kéjes nagyurát. Elkezdődött egy új élet. Új asszony. Ezzé váltam. Milyenné leszek?? A kimondhatatlan titkaim által?? Erre térjünk majd vissza később. És annyi minden van. Rengeteg. Ne haragudjatok, hogy mostanában eltűntem, nem beszélek. De nem tudok beszélni. Miről is beszélhetnék?? Arról nem lehet. Inkább hallgatok, nem kellemetlen. Minden mondatommal hazudok nektek. Pedig az igazat mondom…

Mostanában úgy érzem, hogy nagyon csúnya halálom lesz. Valami olyan fog megölni, amit nagyon szeretek, vagy ami óriási hatással van rám. A könyvek, a zene, Kétvilág, vagy csak a saját gondolataim, érzéseim. Egyszercsak összedől, bedől minden, és az események olyan gyorsan rossz fordulatot vesznek, hogy nem bírom majd követni. És amilyen gyorsan összedől a kártyavár, olyan gyorsan fog maga alá temetni engem is. Mindörökre…

Az évértékelő még egy kicsit várat magára. De az év vége!! Egy csodálatos reggel, amikor a távolságok elfogytak és a kerek Holdanya hazahozta az Utazót. Épségben, biztonságban. Hogy jól megreggelizzünk, vacogva a benzinkút parkolójában. És onnantól kezdve pörögtek az események és velük pörögtünk mi is. Vasárnap reggel tértünk vissza a normális világba, méghozzá a temetőbe. Valahogy szükségét éreztem, hogy újra elmenjek oda, de egyedül nem lettem volna képes rá. Úgyhogy újabb betekintést adtam a világomba, újabb kis történetet osztottam meg Vele. Így tértünk vissza a normális világba év végén. Azóta csak létezünk, senyvedünk, álmodozunk és várunk. De egy percre sem szűnünk meg létezni. Fogynak a napok, az órák, újra elkezdődött az év, újra irányításunk alá hajtjuk a világot!! =) Izgalmas!! De egyben szomorú is. Boldog-szomorú, ahogy írtam vala. Ebbe a szenvedős boldogságba fogunk belepusztulni egyszer. De nem lehet megállni. „Weiter, weiter ins Verderben.”

Folyton távol. Így is, úgy is. Nincs megoldás, nincs olyan, hogy jó. Olyan van, hogy jó, de olyan nincs, hogy jó. Ebbe bele lehet őrülni, nem gondoljátok?? Így is, úgy is, se így, se úgy. És legnagyobb bánatunkra, nincs Narnia. Egyik Narnia sem működik. Nyitogathatjuk a szekrényeket napestig, nem fog működni. Olyan messzeségek vannak, amik áthidalhatatlanok. Ott is, itt is. Itt és Most.

És mi lesz, ha valamelyikünknek baja esik?? Elérhetetlen távolságba sodródunk egymástól és még csak szavunkat sem hallathatjuk. Nem kérhetünk felvilágosítást senkitől, nem látogathatunk, és csak a kínzó várakozás marad a teljes tudatlanságban…

Egyszer a főnököm azt mondta, hogy mindenkit arra kell használni, amire való. Ezt persze kiragadtam a szövegkörnyezetéből, de nagy igazság van benne. Természetesen ezt is elferdítettem, de csak így lehet „leigázni” a világot. Na jó, ez csak vicc volt, akar a fene bárkit is leigázni. Én csak vigyázni akarok magamra. És a világomra. Olyan vékony a fal, és olyan könnyen össze tudna dőlni. És úgy dőlne össze, úgy rombolnák szét, hogy vele együtt engem is megölnének. Mert nem hagynának életben. Mert szűklátókörűek, beszűkült tudatúak és buták. Persze ezeket csak képletesen, de akkor is… Magamra maradtam. És még olyan sokat kell élni. De rendszeresen arra a következtetésre jutok, hogy gátlástalan vagyok. Hogy nem tisztelek se istent, se embert. Hogy nem tudok szeretni, hogy mindenkit csak kihasználok, használok. Úgy tekintek másokra, mintha azért léteznének, hogy az én kedvemet szolgálják. Bárki. Akárki. Olyan sorsra fogok jutni, amit nem kívánok senkinek. Nem tudom más szóval jellemezni magam, mint a fent leírtakkal. Gátlástalan. Ez a legjobb szó. Nem tudok szégyenkezni, nincs lelkiismeretem. Két lehetőség van. Vagy ez, vagy az, hogy nem vagyok bűnös. Az biztos, hogy összeférhetetlen vagyok. Nem ideillő. Egyedül az Univerzum látja lelkem önvalóját.

Hogy lehet így élni?? És meddig lehet így élni??

 

"Ha távol is vagyok tőle, Boldoggá tesz a szerelme. Így élünk mi egymás mellett, Nem is akarok én többet." (Meszecsinka: Távol)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Őrület...

Depeche Mode szól, kicsit ültem, hallgattam a zenét, hagytam, hogy bekússzon az ereimbe, hogy végigáramoljon odabent, hogy elrepítsen a Másvilágomba és most itt vagyok. Itt vagyok és annyi mindenről tudnék írni, de nem teszem. Nem teszem.

Írok inkább a... Miről is írjak?? Azt hiszitek, megváltoztam, azt hiszitek, hogy 180 fokos fordulatot vettem. Pedig ha tudnátok. De nem tudjátok. Inkább higgyetek, amit akartok, nem fogok vitatkozni. Majd a Halálom után úgyis megtudtok mindent. Talán. Mert lesz egy ember, aki mindent tud, aki majd mindent jól elmond. Legalábbis azt, amit nem tudtok. De addig hagyjátok meg nekem ezt az életet. Ezt a normális életet. Ezt a szerepet. Semmi sem történik ok nélkül. Persze sokkal egyszerűbb lenne szenvedés nélkül kilépni ebből az életből, sokkal egyszerűbb, mint küzdeni. Pedig jajj, annyi mindennel kell még megküzdeni. Attól félek, meg fogok őrülni. Ha már most nem őrültem meg teljesen. De azt hiszem, ez még nem következett be. Rettegek, hogy ugyanazokat a hibákat fogom elkövetni, mint nagynéném. Én nem lehetek olyan, mint ő. Mostanában egyre többször érzem azt, hogy elkattan bennem valami. Meddig lehet ezt még így bírni?? Lesz egy gyerekem és anyu még mindig őrült marad. Nem tudok megszűnni önmagam lenni. Nem is akarok, megmondom őszintén. Önző dolog, de ez van. Érezni akarok. Továbbra is. Ez tart életben.

Érezni akarom, ahogy megőrjítem, ahogy kíván, ahogy szeret, ahogy küzd, ahogy szenved. Egy telefon. És legszívesebben eret vágnék magamon. Vagy belőném magam. Hogy egy kicsit kikapcsoljam magam. Csak lebegni szeretnék a semmiben, mindentől mentesen. Meddig lehet ezt így csinálni?? Most a legnehezebb. 18 nap. Feszült vagyok. Sírni szeretnék.

Itt élek köztetek, de mégsem. Veletek vagyok, végzem a dolgom, de a lelkem egy része nincs velem. Beszélgetünk, együtt vagyunk, mókázunk, viccelődünk, pörgetjük a dolgokat, írjuk a leveleket, üzeneteket, éljük a családi életet, teszük a mindennapi dolgainkat. Mégis messze vagytok. Van köztünk egy szakadék és én a szakadék túloldaláról figyellek titeket. Mint egy kívülálló. Hogy is mondhatnám el ezt?? Nem tudom.

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Két világ - töredékek

Asszony lettem, új asszony. Szeptember 24. a nagy nap, ami sok-sok embernek hála úgy sikerült, ahogy annak sikerülnie kellett, még a hirtelen közbejött próbákat is kiálltuk, az Univerzum a végén mellénk állt. =) Úgyhogy összekötöttük az életünket Mannocskával, és itt kezdődött el egy új élet… egy új szerep… egy új álca… Élet a normális világban. Elfojtva az összes gondolatot, érzést, a szárnyalást, az önkifejezést. Beleposhadunk a „normális boldogság” unalmas mocsarába. Lesilányítjuk isteni énünket a középszerűség szintjére, hogy beleilljünk a nagy társadalmi összképbe. Valami ilyesmi lehet a boldog, normális jövő. Vagy ilyen lenne, ha nem rólam lenne szó.

Mert testem minden porcikája tudatos parancs nélkül lázad a normális élet, a normális világ, a mai társadalom ellen. Ez ellen nem tehetek semmit. Az Univerzum egyszerűen nem akarja, hogy normális életet éljek, más tervei vannak velem. Hát lehet ez ellen tiltakozni?? =) Innentől asszonyi titkaim vannak és lesznek. Mert az utolsó éjszakai telefonhívásról senki nem tud, senki nem tudja, hogy jött létre a Két világ, és hogy hogy vergődünk azóta is ebben a kétvilágban. Egy újabb titok, ami miatt nem számít már, hogy hányan hagytatok el, hányan hagytatok magamra, mintha a normális világgal együtt valami fertőző betegséget is elkaptam volna. Ti akartátok így. De nem számít, nem törhettek meg. Mert vannak még igaz Hősök ezen a világon, és ezt az Univerzum be is bizonyította. Ismét. Kicsit mondjuk drámai módon, de hát nem én lettem volna, ha nem így történt volna. Ez van. Így éljük tovább életeinket, egyet itt, egyet ott. Tudathasadásban, meghasonulásban, elmebajban, őrültségben, csendben cipelve magunkban életünk éltető erejének titkát. A Pokol kapui kinyíltak, és akkora a vihar, hogy nem igazán lehet visszacsukni őket. De hát valamiben meg kell halni, valahogy el kell pusztítani önmagunkat. Nagynénémmel ellentétben, én a régi módszert választom. Az önpusztítás leggyönyörűbb módját. De megtanultunk így élni, úgyhogy ez csak lassú elsorvadás lesz. Nincs mit tenni.

Írnom kéne a lányosba is, de előbb ide, itt már olyan rég jártam. De nehéz egyszerre ennyi mindennel küzdeni. Folyton vergődni, küzdeni az ébrenmaradásért, miközben csak aludni szeretnél és egy másik síkon létezni. Ahol nincsenek korlátok, nincsenek határok, csak őszinte, tisztán áramló energia. Kettős életet élni igencsak kimerítő. Bele kell jönni. Nonstop 24-ben tele a fejem gondolatokkal. Beszélek valakihez, és közben azon tanakodom, hogy vajon artikulálok-e vagy csak töméntelen blabla folyik ki a számon. Beszél hozzám valaki, és csak remélem, hogy jó helyen bólogatok, hogy jó helyen szúrom közbe az ahákat, a hümmöket és a hát igeneket. Közben meg?? Próbálok a normális világból visszakecmeregni a Két világba. Mindezt úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek… Itt is vagyok, ott is vagyok, hol is vagyok??!!

Feszült vagyok, dühös vagyok, türelmetlen vagyok!! Kell valami, ami le tud nyugtatni. Kell valami, ami szárnyakat ad az időnek. Amíg el nem jön a pillanat, amikor a Fekete madár újra száll, amikor újra hajtóvadászatot indít. De addig sok-sok türelem, ki tudja meddig még…

A többit a lányosba…


„Wer wartet mit Besonnenheit, wird belohnt zur rechten Zeit.” (Rammstein: Rammlied)

„Annyi titkom volt.” (Szabó Magda: Régimódi történet)

„Lent és fent között feszülök…. Dobog a szív, remeg a test, tág a szem.” (Palya Bea: Két világ)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Felnőtt játékok

Pár nap és új élet kezdődik. Megváltoznak körülöttem a dolgok, lesznek akik elhagynak (ha még nem tették volna meg...), lesznek, akik maradnak. Minden jót azoknak, akik elhagynak. Akik nem értik meg, hogy mi történik az életemben. Akik nem merik, vagy nem akarják már elmondani nekem, mit éreznek, nem akarják megosztani velem a lelküket. Mert megváltoztam.... De nem drágáim, csak a körülmények változtak meg, a lelkek ugyanazok maradtak. De igazából édes mindegy, tegyetek belátások szerint. Talán az Univerzum elsodor, távol a gyermekektől, űzzék csak tovább ... játékaikat. A kisfiúk helyett, most a férfiaké a főszerep, felnőtt férfiak, felnőtt játékok, felnőtt titkok... Nincsenek ármányok, nincsenek mellébeszélések, csak őszinte, egyenes beszéd, egyszerű, közös bizalom, férfi-nő közti tisztelet. Ennyi. Semmi kicsinyesség, sőt!! Nem ingadozunk az érzéseinkben, nem zavarodunk össze a helyzettől, nem romboljuk össze egymás életét. Tudjuk, hol a helyünk, csak élvezzük a bajtársiasságot, a bizalmasságot, a kölcsönösséget. A hasonló hasonlót vonz... Bevonz... Örvendetes hír, hogy vannak még férfiak, akik nem annyira korlátoltak, mint egyesek. Akik drámák nélkül, tiszta fejjel, a helyén tudják kezelni a dolgokat. Akik nem futnak el, amiért nem tudják learatni a babérokat... Akik fődíj nélkül is odaállnak melléd, megfogják a kezed és számíthatsz rájuk. Mert IGAZI férfiak. Nem srácok, pasik, fiúkák. IGAZI FÉRFIAK!! Hála legyen értük!! Akik akkor is felfedeznek, ha már elkeltél a "halpiacon". Akik akkor is meglátják benned a lelket. A lelket, ami magához vonz, ami továbbra is csak azt kéri, hogy szeressék. Vannak emberek, akik önkényesen kijelölik a határokat. Akik az én határaimat is ki akarják jelölni. Nagyon kérem őket, ne tegyék. Hadd legyek a saját világom őre. Nem kell meglátogatni benne, nem árulok el semmit, nem kell félni, megtartom magamnak. Övezzenek a titkok, a saját felnőtt-asszony titkaim... Elég egy valaki, aki még emberszámba vesz, aki nem úgy tekint rám, mint veszteségre, elvesztegetett időre. Legyen akár csak egyvalaki, aki még fogja a kezem, aki nem hagy el, mint egy felesleges, romlott árut. Én hálás leszek érte. Inkább kevesebb minőségi lélek, mint megannyi sebhelyes egó. Legyen így.

Azt hiszem, mindenki megtalálja a magának valót, a hozzáillőt. Azokat a lelkeket, akik tényleg hozzávalók. Akik ismeretlenül is rátapintanak a lényedre, akik ismeretlenül ezer km távolságokból is úgy tudják simogatni a lelked, hogy a gondolataid újra magasabb fordulatszámon kezdenek el pörögni, hogy a fantáziád szárnyra kap és repülne... de nem lehet, mert koncentrálni kell. Nem szabad kiesni a szerepedből, mert fura lenne. Vigyázni kell a közös titokra, a titokra, amelyben csak egymásra számíthatunk, amin csak közösen osztozhatunk. És ezeket mind-mind egyvalakinek mondanám, de nem lehet. Annyi ki nem mondott gondolat feszül a levegőben. Annyi, de annyi. Jajjajj, mi lesz, ha kimondhatjuk őket??

Mostanában elfog a nosztalgia. Mert újra felbukkant az életemben a mamutom. A valaha volt mamutom. Most már senki se, csak egy alak a múltból, egy változatlan forma, ami nem kopott tovább, nem is csiszolódott, aki ugyanúgy kering a nagyvilgában, mint régen... Próbálkozik, de hatástalan, kigyógyultam belőle. Már nem hasad meg a szívem, még akkor sem, ha felidézem azt az óriási fájdalmat, amivel lyukat ütött a szívemen. Mert bármit is csináljon, csak az jut az eszembe, hogy nekem sikerült, én megharcoltam az életemért. Nem veszett el, megerősödtem. És eszembe jut, hogy van egy titkos bizalmasom, akivel épül a közös nyelv, a közös értés. Hogy vann ott valahol valaki, aki ha itt lenne... De nincs itt, úgyhogy csak a gondolat erősít, hogy van / létezik... Jajj, drágám!! Aludnom kell...

"Sétáltunk a réten, ketten kéz a kézben. Felnéztünk az égre, az ég kék szép szemébe. ... Ő ott állt mellettem, de csak én éreztem, megfogta vállamat, csókolta nyakamat." (Meszecsinka: Réten)

"Wer wartet mit Besonnenheit, wird belohnt zur rechten Zeit." (Rammstein: Rammlied)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Szikrázó lelkek

Újra itt. Muszáj írnom, mert különben, úgy érzem, megzizülök. Megint ezerrel pörögnek a gondolataim, egy újabb energialöket, amit nem tudok felhasználni, ezért csak fortyog bennem. Nincs kivel megosztani (nem is illő tán). Nem is lehet akárkivel... Csak az érintettekkel. De ez egy lehetetlen feladat. Érezted már úgy, hogy legszívesebben rohannál, kiabálnál, nevetnél, pörögnél?? Hogy megérintenél, de vissza kell fognod magad, fegyelmezned kell magad, pedig olyan nagyon nehéz... Na, ez most ilyen.

Van valami benne, ami nem hagy nyugodni, ami felett már nem lehet átsiklani. Hiába próbáltam nem tudomást venni róla, hiába próbáltam helyén kezelni a dolgokat, kevés érdeklődéssel. Egyszerűen nem megy. Ha az Univerzum az utadba állít valakait, akkor engedelmeskedni kell. Nem lehet kikerülni, eltaszítani magadtól. Meg kell fejteni és az út szabad tovább. Most becsuknám a szemem és a zene szárnyain elszállnék, álmodnék.

Egyszerre izgalmas és félelmes ez az egész. Mert már most kezdem érezni, hogy megint egy lélekre találtam... Közben meg rettegek, hogy előbb véget ér minden, minthogy a kérdéseimre választ kapnék. Sürgetni azonban az idő múlását nem lehet. Olyan távol esünk egymástól minden szempontból, mégis van valami, valami, ami szépen lassan, láthatatlanul körbefon és összekötöz minket. Még, ha a dolgok csigatempóban is vánszorognak, haladunk. Csak amikor annyi kérdés van a fejedben, amik csak arra várnak, hogy lehetőséged legyen kimondani őket. De mikor jön a lehetőség, csak bámulni tudtok és vigyorogni. Bámulni azokba a szép kék (??) szemekbe. Próbálsz belőle gyorsan kiolvasni valamit, de még nem megy. Túl gyors. Érezni valamit a levegőben, amitől megzavarodsz. Amikor az energiák találkoznak szemtől szembe. Lángoló energiák, amiket visszafognak, amiket nem engednek szabadjára. És az a sok tomboló energia akkora zavart okoz benned, hogy megveszel tőle... Filmszakadás, a világ megszűnik létezni és kész a közös sziget, messze távol mindenkitől... Az a sok (még) ki nem mondott gondolat... Órákon át tudtunk volna beszélgetni szerintem. De hát legyünk türelmesek, várjuk meg mit szeretnének közölni velünk...

"Ma is olyan volt a hangod mintha szerettél volna mondani vmit, olyan befejezetlen mondatszerű. Tudom, hogy nem volt olyan, de nekem akkor is." "Ha itt lennél, meghívnálak." "Jó volt ma hallani a hangod!" "Örülök,hogy meggyógyultál. De tényleg." Néztem a piacon neked könyvet ......" "Azt már régebben meg akartam kérdezni tőled, hogy miért pazarolsz ennyi időt rám? ......... Nem mintha zavarna. Sőt." "Az viszont tagadhatatlan, hogy tényleg Nő vagy. Nem is akármilyen! :)" "Jó volt látni, és kicsit beszélgetni."


"... ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. .......... Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” (Antoine De Saint-Exupéry: A kisherceg)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.


(még) Ki nem mondott gondolatok...

A diagnózisom: "Zavarodottság, sok minden zajlik egyszerre. Érzelmi zaklatottság, kisebb sérelmek. El akarsz zárkózni a külvilágtól, a kommunikációtól."

Hát igen. Azt hiszem, ez találó. Elment a kedves és rögtön meg is betegedtem. De volt nálam negro, amit tőle kaptam. Mintha csak tudta volna... Azazhogy az Univerzum tudta is. =(( Mindenki itthagy. =(( Na jó, ez így túl nagyképű. Nem engem hagytak itt és visszajönnek, de akkor is. A barátaim hosszabb-rövidebb időre elutaznak, más barátaim megpróbálnak lebeszélni az esküvőről. Most előállni, hogy velük kellett volna összejönnöm, hogy őket kellett volna választanom, amiért olyan hűségesen vártak rám. Hát, drágáim, ezzel egy kicsit elkéstetek. Akkor és úgy kellett volna szeretni, ahogy és amikor nem akartatok / mertetek. De tessenek csak továbbra is hűségesek maradni és támogatni!! Na meg szeretni, mert erre van a leginkább szükségem.

Annyi minden kavarog megint bennem, annyi mindenről beszélnék, értekeznék, együttgondolkodnék. De nincs kivel. Hol vannak a hasonló szinten gondolkodók?? Hol vagytok drágáim?? Gyertek vissza, mert hiányoztok!! Szükségem van rátok. Annyira nincs senki, hogy inkább elbújnék és senkihez sem szólnék. Semmit. A magam belső csendjére vágyom. Ha már senkivel sem tudom megosztani ezeket. Emlékszem, amikor anno csodacsigán, blog formájában tudattuk a másikkal, hogy mi a helyzet. Egymás bánatát olvastuk, egymás agymenéseit fejtegettük, és közben vágytunk egymásra. Ismeretlen Ismerősként. Hjajj, de rég is volt. Milyen szép és igaz volt. Az árulás napjáig... De izgalmas volt. Most is az. Izgalommal tölt el, hogy olvassátok-e, hogy érdekel-e egyáltalán, amiről zaklatott lelkem, zavarodott elmém mesél...

Annyira át tudnék lendülni a másik világba, de nem tehetem, most nagyon összeszedettnek kell lennem... Sokminden van még hátra. Erősnek kell lennem, és fel kell öltenem a mindig-boldog-vagyok-minden-rendben-álarcot. Mert nincs merre fordulnom. Sehol sincs senki, aki átölelne, aki titokban átölelne, aki létrehozna velem valamit. Egy pillanatot, egy titkot. És én visszafogom magam. Nehogy a szemem eláruljon. Inkább fel sem nézek. Csak ülök az asztalnál és inkább fel sem pillantok, rá sem nézek, nehogy olyat lássanak a szememben, amit nem akarok másokkal is megosztani. Csak vele, de még nem jött el az ideje. Megintcsak türelmesnek kell lennem. És rábízni magam az Univerzumra. Állítólag ő tudja, mi a jó nekünk. Ezek szerint az nem, hogy méltón elbúcsúzhassak a "szerelmeimtől"... Inkább idedob valakit elém, mintha csak tudná, és igyekszik jól összekuszálni mindent. Én meg fejtsem meg. Rendben. Azon leszek.

"Te már férjnél vagy?" "Nem is tudok rólad szinte semmit." "Viszont te mocskosul egyben voltál." ""Álmosan morcos ember" ez nagyon olyan! Ne zavarj össze kérlek, én sem írok ilyesmit. Pedig" Stb., stb... Ez van. Vagy nincs. Két hét aztán mély hallgatás. Aztán egy sms és további hallgatás... Mintha csak képzelted volna... Pedig biztos, hogy nem... Valami történik. Csak azt nem tudom, hogy pontosan mi, és hogy pontosan miért... Utálom a megfejtetlen, félbemaradt dolgokat. Annyira érzem, de most mégsem. Sejtek valamit, érzékelem a finomságokat, rá tudnék hangolódni, de valami ezt nem teszi lehetővé. Ezt neki is tudnia kell. Mi történik?? Dühítő, hogy beférkőzött az agyamba, a gondolataim közé. Még az álmomba is befurakodott!! Most megint várom az alvásidőket, hátha álmomban, a másik oldalon megbeszélhetjük ezt az egészet... Vagy legalább valamit megtudhatnék... Csoki, telefonok, egyetlen egy olyan nézés, ami már titkot őrzött. Közös titkot. Megint ez az ellentmondás. Nincsenek titkok, mindenki ismeri a másik életét. És mégis... Akkor miért?? Kérdezem én. Egyszerre tudnék nagyon gonosz és igazán kedves is lenni. Csak tisztán kéne látnom. Szerezhetek-e további szövetségeseket?? Ez egy igazán érdekes kérdés. Kíváncsi vagyok a válaszra. De jön a szeptember és beindulnak a dolgok... Felpörögnek az események. Legalábbis remélem. Gyere haza Drágám és beszélgess velem!! Hiányzol!! =((

Most megyek aludni, hátha... Legközelebb folytatom...


"Sie kommen zu euch in der Nacht, Dämonen, Geister, schwarze Feen." (Rammstein: Mein Herz brennt)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Funeral

És ahogy ígértem, most duplázunk. A tiszta szerelem után ugorjunk egy nagyot. Jó mélyre. Zavaros az élet mostanában. Amikor az élet egyik legnagyobb boldogságára kéne készülnöm, önfeledten, álmodozva, amikor egy gondolatnak kéne folyton folyvást a fejemben járnia, jön egy (a) régi ismerős és bekopog, hogy ne lehessen felhőtlen az örömöm. Mintha csak azt mondaná: "Próbálkozz nyugodtan, úgyis tudod, hogy mindig itt leszek." Tudom, hát, nem is furcsa (legalábbis nekem). Halál bácsi bekopogtatott, és közeledik. De persze csak játszik velem, tudom én. Mintha csak emlékeztetni akarna az eljegyzésünkre. Ne félj Drágám, nem felejtettem el. Hogy is tehetném. Mindig eszembe jut, amikor a birodalmadban járok. Eszembe jutsz és újra és újra fellobbannak a régi érzelmek. Ahogy egyre többet élek, látok, és érzek, egyre bizonyosabbá válik, hogy ez az "őrültség" örökre a részem marad, sose fogom levetkőzni. Ez időnként az őrületbe kerget, időnként bizserget, néha letargiába dönt, néha szenvedélyessé tesz, flegmává, érzéketlenné. De hát ez vagyok én, kérem szépen. Sokmindent nem értek. Legfőképpen magamat és a világot, ami körülvesz. Időnként úgy érzem, hogy én csak lézengek az emberek közt a saját külön kis világomban, kívülről szemlélem őket, néha kilesek a világom biztonságos falai mögül, néha berántok valakiket a kis világomba. Ilyenkor elmegyünk kalandozni Kelenföldre, hívunk egy taxit Gór Nagy Máriának és fogajduk az "aggódó" telefonokat a barátnőktől. :P És közben teremtünk magunknak egy különvilágot. =)

De ne kanyarodjunk el ennyire... Temetésen jártam... Kihullt még egy ember a sorból... Megint szembesültünk azzal, hogy mennyi egy ember élet... Huss, és már nincs. Olyan, mint egy szempillantás, mint egy lehelet. Volt, nincs. Nehéz eltemetned a szülődet. Borzasztó érzés lehet, amint végignézed, ahogy leeresztik a földbe a koporsót, amiben a szeretett élettelen-lélektelen teste fekszik, majd nézni, hogy lapátolják rá azt a rengeteg földet. Ahogy a föld csak koppan és koppan a koporsón, és csak állsz és nézed, és arra gondolsz közben, hogy mikor lesz már vége?? Kínos csend, megrendült hangulat, kapaszkodsz és zokogsz, mert "élővé" válik a Halál, rádöbbensz, hogy nincs visszaút, hogy a szeretett szülő arcát sosem fogod már látni, csak az emlékeidben, a fényképeken és felvételeken. Soha többé fizikai valójában nem fog átölelni és Kismanónak szólítani... Biztos nehéz, de én ezt még nem tudom. Csak láttam. Lehangoló volt látni a barátot, ahogy szenved. Ő már félig felnőtt. És minden csak azt bizonyítja, hogy mindenki ugyanazt az utat járja. És mindenki felé közeledik a vég. A szép hosszú élet egy szempillantás alatt megsemmisül, porrá lesz és semmivé foszlik. Akkor mi is az élet értelme?? Fog-e emlékezni ránk valaki?? Tudunk-e valami olyat adni másoknak, ami hasznukra válik?? Fontos, hogy ha eszébe jutok valakinek, jó érzés töltse el az emlékem?? Számít, hogy halálom után szeretettel gondolnak-e rám?? Vajon nem fontosabb, hogy azt érezzék, ha rám gondolnak halálom után, hogy kaptak tőlem valamit, hogy olyat adtam (bármit), amitől sosem tudnak szabadulni?? Hogy hagytam-e olyan mély nyomot, érzést a másikban, hogy az meghatározza a további életét, a döntéseit, a gondolkodásmódját, az érzésvilágát?? Lehet meg kéne írnom a saját temetési beszédemet, ez lehetne egy újabb projekt. Nagyon morbid?? (Ti mit írnátok??)

De, hogy ne legyen annyira gyászos a hangulat, még írjunk egy kicsit a temetés előtti intermezzóról. Megint kiderült, hogy vannak emberek az életemben, akikkel a sorsom összefonódik. Ha akarjuk, ha nem. Vannak olyan biztos pontok az életemben, hogy nem számít, hogy évekig nem találkozunk, nem beszélünk, nem érintkezünk. Mindig ugyanott tudjuk folytatni, vissza tudunk csöppeni a mi kis különvilágunkba... Mert mikor azon elmélkedsz, hogy hova tűntek az igazi férfiak, eszedbe jut, hogy te ismersz ilyeneket. Nem sokat, de egyet-kettőt igen. Még a régi időkből. Amikor nők voltak és férfiak. Férfias férfiak... Apolló és Vénusz őrzője is ilyen. Megalkuvást nem tűrő férfilélek. Nagy kincs az ilyen a mai világban. Amikor a férfi férfi a nő pedig nő. A férfi férfi, az az igazi. Aki hagyja, hogy a nő játsszon vele, de mégis ő dominál. Mert az utolsó szó a férfié, ő lesz az, aki eldönti (és eldönti), hogy örömet okoz a nőnek. Hogy szereti, hogy úgy szereti, hogy a nő közben azt érzi, vigyáznak rá, megvédik. És mindez és még több ott volt benne a levegőben. Ahogy közelről nézel a másik szemébe és minden érzés ott izzik köztetek, ott vibrál minden ki nem mondott szó, minden visszafogott érintés, amikor a tested felkínálod - vagy a tested kínál fel téged!!?? - egy vékony, láthatatlan valami mégis közétek áll. Ahogy érzed, hogy vonzod a másik testét, de egy igazi férfi ellenáll (, ha akar)... Érzed, hogy a szívek egy ütemben kalapálnak, érzed, hogy mindenki ugyanarra gondol. Aztán ellépsz, ki a vonzás sugarából, megbontod a pillanatnyi egységet, közös akarattal, de a néma tekintetek mindent elárulnak. Újabb titkot könyvelnek el. És a férfi férfi marad, csókot lop a sötétben, egyet, gyorsan, emlékül. =) Te meg megőrülsz a metrón, nem nézel senkire, nehogy rájöjjenek, aztán leszállsz a kisföldalattiról, mert nem bírod tovább és a maradék utat sétálva teszed meg, elvegyülve a tömegben. Szívod be a levegőt jó mélyen, hogy dobogó szíved megnyugodjon és elmélázol dolgokon... És a végén jóleső szívvel nyugtázod, hogy nem vagy egyedül. Hogy vannak, akik őriznek téged és a titkaidat. Szeretlek benneteket!!

 

"Zuhansz velem a mélybe baby, Aztán fogod a kezem és Repülsz velem az égig." (Sex Action: Zuhansz velem)

"Hat láb mélyen vergődsz, Egy sötét sírgödörben." (Action: Ötödik elem)

"Megpróbálom ezen a kibaszott helyen, Megpróbálom nem elveszteni a fejem." (Sex Action: Ebben élsz)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

SZÓbIRODALOM

Meleg van, ténfergek a lakásban, nyűglődök, közben meg lüktet bennem ez a nagyszerű érzés. Ihletett vagyok és tele van a fejem és a szívem szép dolgokkal. No persze. Szabó Magdát-Szobotkát olvasok, visszarepültem a múltba. A múltban, amikor még nemhogy én, de még a szüleink sem voltak kósza gondolatok sem... A múltba, amikor az emberek küzdöttek, amikor még az igazi, szép emberi érzések tartották össze őket. Amikor rá voltak szorulva egymásra, amikor sírig tartó szerelmek voltak, amikor annyira tudták egymást szeretni az emberek, hogy egész önvalójukat feláldozták a másikért. Ez a két ember az élő (azaz sajnos már holt) példa arra a féltő szeretetre, amit a mai világban már sajnos nagyítóval kell keresni. Az az élet, amit éltek, érzéseket váltanak ki belőlem. Szeretek "velük" lenni, belenézni az életükbe. Kezdem úgy érezni, hogy szeretem az önéletrajzokat, életrajzokat. Amikor az emberek őszintén megvallják gondolataikat. Mintha blogot írnának, hihi... Olvasok a metrón, a villamoson, a kisföldalatti megállójában, a buszmegállóban, a galérián, a konyhában. Olvasok, és nem akarok kilépni a képek világából, amelyek a képzeletemben születnek. Gondolatok születnek a fejemben, érzések, amik valahova el akarnak vinni. Keresni szeretnék egy csöndes helyet, ahol nem zavar senki, és át akarom magam adni ennek a világnak. Hát igen, a zenén kívül az irodalom az, ami sosem hagy cserben. Ha csak belegondolok, hogy könyvek milliói várják, hogy fellapozzam őket és eltűnjek a világukban... Hogy kiszakítsanak a valóságból. Hogy elvigyenek egy másik valóságba. Hogy élvezzem az írók zsenialitását, hogy felfedezzem bennük saját magamat. Hogy megismerjem saját magamat. Napok óta úgy érzem, hogy legszívesebben beülnék egy légkondicionált kávézóba a laptopommal, és írnék, mint az egykori írók. Milyen lehetett az a világ? Időnként úgy érzem, egy olyan világ, ahol létjogosultságom lett volna. De az én Itt és Mostom most van. Mindenesetre jóérzéseim vannak őket olvasva. Elképzelem, hogy a leendő lakásunkban a könyvespolcon lesz egy hely, ahol helyet kapnak ők ketten, a Halál után is együtt, a hagyatékuk is egymás mellett nyugszik, féltve őrizve, általam. Már megint az a fránya múlt. Miért pont a múlt?? Mert titokzatos?? Mert ismeretlen?? Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Vagy így, vagy úgy, más megközelítésekből, de végül mindig oda lyukadok ki... No mindegy. Azt hiszem, sosem fogom tudni a megfelelő szavakkal elmagyarázni senkinek, hogy miért ilyen fontosak a könyvek számomra... Mamuskám egyszer azt mondta, hogy tanulj fiam, mert ami itt van (és közben a fejére mutatott), azt sohasem vehetik el tőled. És milyen igaza van!! Jó pár könyvet elolvastam már, amióta tudok olvasni, falom a betűket, egyik könyvet a másik után. És mindig egy kicsivel több leszek, mindig egy kicsivel több titkot tudok, mindig van egy kis örömöm. Furcsa dolgokra képesek a könyvek. És ugyanúgy, ahogy a zene, mindig itt lesznek nekem. Mindig mentsváraim lesznek. A szemeimmel befogadom, a szívemmel és az agyammal feldolgozom, és magamon keresztül visszaadom egy darabkájukat...

Még jó, hogy ilyen csodák vannak most velem. Különben rágódnék a jelenen, gyötörnének a kétségek, a megválaszolatlan kérdések, az el nem mesélt történetek, a ki nem mondott igazságok. Persze így is sokat gondolok a szeretteimre... Esténként megnézem a világórát, mennyi az idő Bostonban és elmélázok dolgokon. Aztán megérintem a mellettem szuszogó testet és elfog a jóleső érzés, hogy itt van az a valaki, aki szeret engem és akinek odaadom az életemet. Aki engem szeret, aki engem választott, és aki mellettem van. Együtt fogunk megtanulni rettegni, aggódni a másikért, és ő lesz az, akinek a hiánya szívfájdalmat fog okozni. A többi ehhez képest kispiskóta. ....

és itt veszett el a bejegyzés folytatása, amikor kinyomtam a gépet. De most mégis itt van ez a csonka bejegyzés... Azt hittem, végleg elveszett, de mégis előkerült, valószínűleg nem véletlen... a gondolatmenetet azonban nem tudom folytatni. Úgyhogy rendhagyó alkalom, hogy egy befejezetlen írásom lát napvilágot, van még néhány, de azok még nem publikálhatók. :P És akkor ma duplázunk!!

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Csöndes fuldoklás

"Nemsokára eljön az idő, amikor nem lesz több titok, és nem marad más, minthogy szép lassan belesorvadjunk az életbe, aztán meghaljunk. Ez kicsit rémisztően hangzik. "Egyedül a világ ellen." Hol vannak az ősök?? Hol van a múltam?? Beszélni kéne velük."

Idézem magam, mert ez egy korábbi gondolatom. De talán újra aktuálissá vált, mert a múlt egy újabb darabkáját kaptam meg ajándékba. Egy újabb darabkáját a múltnak, újabb betekintést a családom életébe, abba az életbe, amikor még nem voltam, abba az időbe, ami az érkezésemet készítette elő... Információhoz jutottam, értékes információkhoz, ami segített. Segített, mert megtudtam, hogy a családom nem utál, megtudtam néhány dolog miértjét, az okát és az eredményét. A tudás hatalom, szokták volt mondani. És valóban. Valamiért az emberek fontos információkat bíznak rám. Néha még akkor is, ha nem cselszövősködök érte. =) És most is ez történt. Lehet, hogy csak az alkohol, vagy a "romantikus" hangulat, de nem is számít. Az eredmény a lényeg. Hogy megint olyan információkkal lettem gazdagabb, amik sok kérdésre, és érthetetlen dologra választ adnak. Köszönet érte!! Persze a múlt továbbra is tele van szomorúsággal és keserűséggel, de a világot megváltani nem lehet... Örülök, hogy alkalmam nyílt kideríteni néhány dolgot, örülök, hogy ismét bölcsebb szemmel tekinthetek az esendőkre... Hálás vagyok az éjszaka sötétjéért, amely ismét elrejtett minket a figyelő szemek elől, amely leple alatt titkokat sugdostak a fülembe... Legalább lelkem ezen része megnyugvást lelt, már nem kínoznak a kételyek, amelyek hónapok óta mardosták, szagatták, cincálták a lelkem... A dolgok más megvilágításba kerültek. De kérdezem én. Ilyen nehéz volt ez az egész?? Fájó, hogy van családom, de mégsincs... Hogy szeretjük egymást, de mégsem érzem úgy igazán... Pedig nagyon szeretlek benneteket. Ha tudnád bácsim, ha engednéd, hogy annyi mindent elmondjak neked... Annyira szeretném, ha ismernél, ha éreznél... De vannak dolgok, amiket már a múltban meggyilkoltak... Reméljük a legjobbakat!!

Emlékszel Drágám, amikor a Bajuszban lefotóztál?? Még el is küldted nekem a képet. (Észrevettél...) És azt kérdezted, hogy mivel foglalatoskodtam. Írogattam... Ezt.

"Hatalmába kerít az érzés, hogy mennyire magányos vagyok. Lelkileg. Nincsenek mélységek, vagy messze vannak, távol tőlem. Nem akarnak átölelni, nem engednek közel magukhoz. Eltaszítanak, elhagynak, magamra hagynak. Nem kíváncsiak, sorsomra hagytak, boldogulj egyedül. Itt ülök, körbe vagyok véve olyan emberekkel, akiket szeretek / kedvelek, hallom őket, mégis egy szakadék választ el tőlük. Nem akarok jópofáskodni, nem érzem jól magam, szeretnék elbújni. El szeretném mondani, hogy mennyire rosszul esik, hogy nem szeretnek. Szeretném, ha valaki megértené, hogyan érzek. Fáj a fejem, fázok, fáradt vagyok. Szeretném elmondani, hogy milyen is valójában az élet, hogy mennyire kilátástalan, hogy csak egy darab hús az ember, egy élő hulla (lebendige Leiche), aki egyszercsak beteljesíti a sorsát, és igazi halott lesz. Ennyi az egész. Emlékszem a pultosfiúmra, akinek adtam egyszer egy teleírt papírt. Az én írásommal volt tele. Amikor legközelebb találkoztunk, elmondta, hogy mennyire elhűlt az olvasottaktól. Pedig csak én voltam rajta. És lehetőségünk sem volt megismerkedni. És úgy érzem, sose fogom újra látni. És fáj a szívem, és bármikor meg tudom siratni. Mert tisztán érzem, hogy ő is érezte azt kettőnk közt, amit én is. Annyira jó volt. Volt egy hely, ahová mehettem. És a hely alatt érzelmeket értek..."

Nem volt valami jó pillanatom... Fura gondolataim vannak... Összevisszák. Haragudni akarok, veszekedni, gonosz akarok lenni... ugyanakkor... Szeretni akarok, szeretve lenni akarok, szövetséget akarok... Van egy furcsa rossz érzésem, hogy az alma nem esik messze a fájától. Egyik esetben sem. Szakítottam már meg ismeretséget ezzel az indokolással. Kerültem már el ilyen ismerkedést, ezzel az indokolással. Egy vérből valók voltak, mocskos vérből, elmenekültem. És néha most is ezt érzem... De ezt nem lehet elmondani... Pedig néha el akarom. Egy-egy mozdulat, kiszólás és úgy érzem, az egész csak illúzió. El akarok taszítani, de szorítani is akarok. Bele akarok rúgni, de simogatni is akarok. Büntetni is akarok, de kényeztetni is akarok. Erős akarok lenni, de el is akarok gyengülni. Át akarom magam adni a bűnnek és a szennynek. Mocskos akarok lenni, meg akarok mártózni. Féltékeny vagyok, elhagyottnak érzem magam... Teljesen összekuszálódtak a dolgok. Mekkora hülyeség már ez?? Hiszen boldog vagyok és szerelmes, folyamatosan érzem az állandó és kitartó szeretetet, amiből építkezni lehet, látom a szebb jövőt és látom benne az igazán fontos embereket. És mégis... Mivel sose voltam százas, ezt be tudom annak. Néhányan úgyis jobban szeretitek ezt az oldalamat... Amikor kétségek gyötörnek, és szeretetért fohászkodom... Hogy lehet ezt egyensúlyban tartani?? És nincs senki, akivel lehetne beszélni ilyenekről... Huss, elszállnak, elrepülnek több ezer kilométerre tőlem. Távoli messzeségekbe, magamra hagyva. Valami közeleg és ti most távolodtok tőlem... Kiküldetésbe mennek, hogy én itthon aggódhassak értük, hogy megegyen a fene azokért az ölelő karokért, amelyek biztonságot nyújtottak már annyiszor a múltban... Hiányoznak... =((

Talán tudatosan lökjük el egymást, ki tudja. Megyünk a saját boldogságunk után. Élünk a saját boldogságunkban. A saját boldogságunkat akarjuk. De vajon igaz ez?? Néha úgy érzem, hogy ez csak egy cukormáz, amibe bele akarunk ragadni. De a titkok mindig köztünk lesznek és mindig összekötnek minket. Nehéz úgy valaki szemébe nézni és őszintén beszélgetni, hogy meg kell hagynod a saját kis piti tudatlanságában. Hagyni kell, hogy azt higgye igaz a világa... Belül meg tudod, hogy nem, és így máris értelmetlen a további beszélgetés. Lesajnálva nézed a másikat, és inkább magadba fordulsz, szenvedsz és ilyeneket írsz, mint a fentebbi idézetem... Undorodsz az egész helyzettől, inkább nem is érintkeznél a másikkal, ha tehetnéd. De fel kell öltened az álarcod, érdeklődni kell, mégha hidegen is hagy a másik... Mindezt azokért kell megtenned, akiket szeretsz... Ám legyen... De engem ki szeret?? Értem ki tesz meg bármit is?? Félek, hogy egyszer kijön a gonoszság, ami ilyenkor a gondolataimat uralja és azt nem szeretném... Próbálok távolságot tartani, de olyan, mint egy vírus. Nehéz szabadulni... Akarok egyáltalán?? Nem tudom, semmit sem tudok. Néha megijedek, nem akarom, hogy uraljanak, azt akarom, hogy szeressenek. Időnként az is eszembe jut, hogy mi van, ha ez csak egy titkos kis játék a lókötők között?? Nem akarok vadászok áldozata lenni. Egyszer megfogadtam, hogy inkább én legyek a vadász. Mert én kedves vadász vagyok. =) Én szeretem az áldozatom... Őszintén... Nem teszem be a trófeás fiókba és nem büszkélkedek el vele másoknak...

Hm... Azt hiszem, kicsit elkanyarodtam... De sajnos nincs kivel beszélgetni. Nincs kivel elbújni a hajnalban, a sötétben, nincs kinek a szemében elmerengeni, nincs kivel fűzni a gondolatokat. Hiányzol Drágám!! Sajnálom... olyan sok mindent szeretnék elmondani... de nem lehet... és lehet nem is tudnám... Olyan nagyon közel állok, hogy átlépjek... hagyom, hogy a zene belemélyessze a fogát az agyamba, hogy szétáradjon az ereimben, hogy a véremmel együtt zubogjon tovább... át akarok lépni, hogy találkozhassunk... gyere el hozzám... fogd meg a kezem, szöktess meg, ölelj át... Még szavak sem kellenek... Olyan vagyok, basszus, mint egy drogos, aki hónapok óta nem kapott anyagot... Rossz gondolatok járnak a fejemben és rossz, hogy senkinek nem mondhatom el. Hisz' mindenkinek megvannak a maga problémái... Vajon engem ismerni fog a gyerekem?? Tudni fogja, hogy ki az anyja, hogy honnan jött az anyja?? Valószínűleg nem... Nem fogja tudni, hogy az anyja  egy megveszekedett őrült, hogy végighazudta az egész életét, hogy titkon azokat bánotta látszólag értelmetlenül, akiket a legjobban szeretett, hogy a könnyeivel és a karcolásokkal büntette magát, hogy saját magát kergette őrületbe, hogy minden cselekedetével csak a saját egóját akarta felemelni, kifényezni... Hogy minden erkölcsi értéke, amire esküdött, hazugság volt, hogy zülöttségét csak a lehetőségek hiánya miatt tudta elfojtani, hogy mindig úgy érezte, nem szeretik, nem becsülik, nem veszik észre... Vajon felfedezi-e ő is magában az anyja vérét?? Vajon ez az almácska messzebbre fog repülni?? Ki tudja... Attól függ, mit és hogyan kell még megtanulnom ebben az életben.... Azt hiszem, itt hagyom abba, mielőtt még olyat mondanék... Sajnálom...

"... dass ich dir das alles nie sagen kann, Das ist das Traurigste daran." (Farin Urlaub Racing Team: Das Traurigste)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.


Két nővér Isten zsarnokságában

Fáj a torkom. Megfáztam. De lehet, hogy csak azért fáj, mert nem mondom ki a gondolataimat, amelyek nyomasztanak (??), nem mondom ki a szavakat, amelyeket ki akarok mondani. Nem mondom ki, mert rosszat gondolnának. Rosszat gondolnának azok, akik nem voltak (nincsenek) olyan helyzetben mint én. Mint Mi. Nem tudják felfogni, hogy gondolhatjuk azt, amit gondolunk. Így csak titkon, egymásnak súgtuk meg gondolatainkat, érzéseinket, és nyugtattuk meg egymást, hogy nyugi, nem vagy rossz ember. Mert én is ugyanazt érzem. Nem kell elásnunk magunkat a gondolataink miatt, azokért a gondolatokért, amelyek ugyanúgy fogantak meg mindkettőnkben, mindkettőnkben, ugyanabból az okból. Mert közös a vér, amely összeköt minket. Ami összeláncol minket egy életen át, amely erősebb minden köteléknél. Legyenek azok ártók, vagy gyógyítók. Történjék bármi, de bármi a világon, nem szakíthat el minket egymástól senki, és semmi. Sem bántó energiák, sem viták, sem hullámvölgyek. A vér, mely összetapasztja sorsunk, fertőzött és ezt a fertőzést csak mi érthetjük. Elátkozott vér, mely bennünk csordogál, mely meghatároz minket és olyan köteléket kovácsol közénk, aminek pecsétje hallgatásunk és néma egyetértésünk.

De sajnos ez a vér nem csak kötelék, hanem rablánc is. Minket összeköt, őhozzá hozzáláncol, fogva tart, rabigába dönt. Saját teremtőnk, aki továbbörökítve önmagát, létrehozott minket, belénkcsepegtetve fajtánk átkozott vérét, amely könyörtelenül rombolja szét maga körül a világot. Amely nem nyughatik, amely olyan erővel lüktet ereinkben, hogy néha meg kell tőle őrülni... De mindenkinek ott kell helytállnia, ahova született, illetve, amit magának, mint életkörnyezetet választott. Így választottuk ki mi is őket, két felnőttet, akiket szüleinknek akartunk, így kerültünk egymás mellé, így lettünk vér a vérből. És most (még mindig) a saját magunk választotta rabláncunk súlyát nyögjük, szabadulnánk, de még nem lehet. Az Univerzum még nem engedi. Mert hát van ez a nyolc év mifelénk, szoktam volt mondani. Vegyük a listát, nevek nélkül, a halál időpontja(i): 1990, 1998, 2006, 2014.... A következő dátumot meg lehet tippelni. És most még csak 2016 van. Még mindig túl korán van. 2010-ben is túl korán volt még, most is az van.

Kövezzen meg bárki, akkor is leírom. (Bízom benne, hogy nem csak a saját nevemben beszélek...) 2010-ben is felcsillant a remény egy kis sugara és most is. Én, aki nagy titkok tudója vagyok, elvizionáltam egy olyan képet, hogy mi lesz akkor, ha. Hogyan lesz utána, milyen lesz / lenne az élet a jövőben. És tudjátok mit?? Kellemes volt, szép volt, boldog volt. Megszabadulni a tehertől, a nyomástól, a feszültségtől, a zsarnokságból, a terrortól... Újra látni egy boldog, teljes családot. Egy újat, amit már nem egy zsarnok irányít. Mert hiába vesztette el mindenét, hiába tűnik úgy, mintha gyenge lenne, a vér erős, az átok még erősebb. Amíg dobog a szív és pumpálja a vért, az életet, addig uralkodni fog bármi áron. Hazugság, lopás, csalás, becsapás árán. A sunyi álszenteskedés álarca mögé bújva. De hiába, hiszen ismerjük. És ahogy mondtam, még mindig él. Valami titokzatos oknál fogva úgy kapaszkodik az életébe, amelyet szabad akaratából amortizált le, mintha lenne még célja az életben. Vajon mi lehet az?? Lehet valaki ennyire megátalkodott?? Időnként attól félek, hogy nem esik messze az alma a fájától. Mi van, ha észrevétlenül, idővel mi is ilyenné válunk?? Sosem akarom megkeseríteni a szeretteim életét. Talán a mi helyzetünk annyival azért másabb, hogy mi itt vagyunk egymásnak. Én megálmodtam magamnak egy életet és azt hiszem, jó úton haladok, hogy megvalósítsam.

Sose legyen az ember annyira megkeseredett, mint Isten, sose veszítse el a céljait és a küzdeni akarás érzését. Sose felejtse el azokat, akikért küzdenie kell az életben, akiknek tartozik önmagával és egész életével, akikért felelős és amit maga keltett életre. Ahogy a mesében is áll: "Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél." Na valahogy így kéne az élethez hozzáállni. Valószínűleg nehéz egy életre elköteleződni és felelősséget vállalni egész életünk során... No de kérem!! Anyánknak ez is megy. Talán csak az anyáknak megy ez igazán. Ezért van az, hogy a nő erősebb. Még, ha gyengébb is. Ennek fényében nézem időnként a családomat. És rájövök, hogy hiába a zsarnokság, hiába minden sötét energia, ott, a cigifüst homályában van egy apró lény, akiben olyan erős szív dobog, hogy az összes szarság ellenére, amit a zsarnok ráborít erre a családra, ez a család még mindig áll. Ez a szív viseli el az összes terhet, az összes bánatot és fájdalmat. Eltitkolva a sajátját, lenyelve azt, küszködik, hogy létezzünk... Hogy létezhessünk. De ha tudná, hogy én tudom!! És ezért dühítő ez az egész. Mert ő szenvedi meg ezt az egészet a legjobban. Ezért kívántuk mindketten, hogy bárcsak vége lenne már. Hogy ez a szív ne szenvedjen többet, hogy öregkorára kaphasson egy kis nyugalmat, egy kis békét és boldogságot újra. Örömöt, mosolyt, nevetést, jó(l)érzést. Ezért lett volna sokkal jobb, ha most már tényleg vége lett volna. Ha befejezi ámokfutását, ami mostmár több, mint tíz éve tart. De Isten szívós, nem adja fel. Valószínűleg még van mit tanulnunk, ezért van még rá is szükség. De én szívesen lepasszolnám ezt a lehetőséget, márha lehetne választani. De úgy látszik, sajnos ez nem opció. Tovább kell nyögnünk a rabigát, tovább kell koptatnunk láncainkat, amíg az idő el nem szakajtja őket, megszabadítva minket és kárpótolva egy felemelőbb, nyugodalmasabb jövővel. Pedig már olyan közel voltunk. Nagyon közel, már ő is érezte, amikor így nyilatkozott: "Most nyírtál ki engem." Igazi reménysugár gyúlt az ember elméjében, már az álmaimba is belopózott az igazság pillanata és a velejáró jóérzés, amikor az emberek újra őszintén mosolyogtak egymásra. Amikor mindenkinek elmondhattam volna, hogy mi, hogy és miért történt... Voltak rémálmok is, amikor visszajött, visszatért, jelezvén, hogy azért még számolni kell vele. És hát így is lett. Visszatért. Ismét. És persze azt mondtuk, hogy azért ez jó hír, örültünk neki...

De vajon tényleg így akartuk?? Vajon tényleg örültünk?? Nem éreztünk egy kis csalódottságot??


"Mi az élet, kérdezd a virágot...ne is kérdezd! Szenvedés az élet."


Legyetek kellőképpen alázatosak. Legyetek IGAZAK!!

S.

Búbánat

Ma két hete. Két hete és még mindig olyan nyomorultul érzem magam. Vidáman, önfeledten kéne tervezgetnem az esküvőmet, lelkendeznem kéne és mindenkit az ötleteimmel traktálni. És mindeközben a családnak velem kéne örülnie, nekem kéne örülnie... Hát igen, itt a bibi. Milyen család?? Kinek szervezzem az esküvőt?? Hogy gondoljak közben a családomra, arra, hogy hogy fognak nekem örülni?? Hogy hogy fogok örömet hozni a kis életükbe azzal, hogy engem boldognak látnak?? Hogy gondoljak egy olyan családra, ami valószínűleg nincs is. Persze mindig is úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a világban, de most beigazolódott, hogy igazam is van. Elég elszomorító, hogy úgy érzem nincs családom. Vannak körülöttem emberek, akik hazudnak, akik elhallgatnak dolgokat, akik arcul csapnak. De mit tehetnék?? Keseregjek mindenkinek, úgysem értenének meg. Vagy kedvességből megpróbálnának megvigasztalni, de attól csak dühös lennék. Ma pl. tanárbácsi próbálta menteni a helyzetet, okosan, szépen, viccesen. Hogy csak a jó oldalát nézzem a dolgoknak. Ha nem találkoztak volna (a szüleim), akkor én sem lennék és az nem lenne jó... Majdnem rávágtam, hogy tényleg nem lenne jó?? Manapság úgy érzem, hogy de, jobb lenne, ha nem lennék. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha feladnám. Lehet, a halálom is ugyanolyan közönnyel fogadnák, mint életünk egyéb eseményeit. Ridegen, hidegen, távolságtartón. Vagy hazudnának maguknak és egymásnak az egészről valamit, és játsszanák tovább a boldog, összetartó családot. Az utóbbi napokban az jár a fejemben, hogy legszívesebben eltűnnék a földről, elbújnék, kinyírnám magam. Feleslegesnek érzem magam, elhagyatottnak, megbántottnak. Mert Istentől nem vártam mást, talán rajta meg sem lepődök. De hogy az... nem is akarom leírni, hogy ki, annyira szeretem. És talán ez bánt a leginkább. A héten találkoztam vele, és a szemébe sem bírtam nézni, mintha hazudnék neki. Pedig ő árult el engem. És sosem fogja megtudni, mert ígéretet tettem bratyónak. Azt hiszem, jó ideig nem fogom kiverni a képet a fejemből, ahogy állunk a moziban és megkérdezi, hogy őket is el akarod hívni?? És ennyi, nem folytatta a beszélgetést, nem árult el semmit... Feltette ezt az egyszerű kérdést. És én még nem tudtam, hogy mennyi gondolat van még e kérdés mögött... Most már tudom és fáj, hogy nem mondta ki őket. Fáj, hogy nem avatott be. És sose fogom megtudni, hogy miért nem. Félt, szégyenli, bántja őt?? Tudjátok mit?? Nem érdekel, nem tudom sajnálni. Szánni tudom csak az ilyen embereket. Ami nagyon elkeserít, hogy én belőlük vagyok, a részeim, ott vannak bennem, mind a ketten. Főleg Isten, mert erős a méreg. És nekem ezt a mérget kell továbbörökítenem, ezzel a halálos ítélettel kell beoltanom az utánam következőket... Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a betegséget gyökerestül ki kell irtani a föld színéről, hogy nyoma se maradjon... Ilyen gondolatok járnak a fejemben, fuldoklok tőlük és nincs hova menekülni. Elgondolom, egy esküvő, ahol Mannocska családja örül és boldog, mert ünnep van, én meg állok a sok "idegen" közt, árván, család nélkül, lelkemben keserűség és fájdalom. Boldog nap... De nem számít, úgy látszik már egész fiatalon rájöttem, hogy saját családot kell választanom, újat, így pl.: a karatésokat, és azt a néhány igaz barátot, akik mindmáig kitartanak háborodott elmém és szétszaggatott szívem mellett. El vagyok keseredve, dühös vagyok, félek, rettegek az élettől, az életemtől, amiben ott bújkál a tragédia, türelmesen vár, míg felszínre törhet. De ha elérjük a szeptembert, akkor már lesz családom, igazi családom, ami körém fog épülni, ami az enyém lesz, és amiben nem csak egy számkivetettnek érzem magam. Egy család, akit tiszta szívemből védelmezhetek, szerethetek, titkok, ármányok és hazugságok nélkül. Akkor lesz egy férjem, egy társam, aki mindig mellettem fog állni, fogni fogja a kezem és vigyázni fog rám. És ezért az egy férfiért nem adom fel. Ha tudná... De nem akarom, hogy így lásson. Ebben úgyis mindig jó voltam. Rejtegetni az érzéseimet, főleg, hogyha nagyon rossz. Nem akarom, hogy miattam és a megátalkodott "családom" miatt ő is rosszul érezze magát. Nem hagyom, hogy mérgező csápjaik elérjenek idáig és mindent elrontsanak, mert megkeseredtek az életükben. Igenis ki fogok törni, ahogy már sok éve is megtettem. Nem hagyom, hogy lehúzzanak magukkal. Ha kell lerúgom őket...

Olyan érzés, mintha szétfolyna az életem. Szép lassan, két hét alatt kifolyt a kezeim közül, hömpölyög valahol az univerzumban, távol tőlem és mindentől. Nyugtalanság, levertség, rémálmok, kialvatlanság. A minap azt álmodtam, hogy a szüleink beszéltek egymással, mi meg bátyussal egymásra mosolyogtunk. Mert mi tudtuk a közös titkot. És olyan édes és szép volt, szívetmelengető... aztán felébredtem és rájöttem, hogy MNUSZ. Hogy semmi sem változott, az életem még mindig romokban, a család elveszett, magamra maradtam. Nagyon keserű ébredés volt. Próbálok visszatalálni oda, drága Lovagom, amikor magadhoz öleltél és éreztem, hogy minden rendben van. De nem találok vissza hozzád az álmokban, nem találom a megnyugvást még arra a rövid időre sem, amíg kilépek a testemből. Most is tizenegy óra van, le kéne feküdnöm. És sietnék is menekülni az alvásba, ha nem félnék annyira, hogy mi vár rám odaát. Legutóbb sátánisták gonosz démonidézéséről menekültem álmomban, rohantam kifelé, előkotortam a csillagomat és azt szorongatva próbáltam megnyugodni... Amikor felébredtem, rájöttem, hogy milyen jó is, hogy rám van tetoválva ez a jel.

Még szerencse, hogy napi tíz órákat dolgozok, segít, hogy elterelje a gondolataimat. Csak munka után telepedik rám az az érzés, hogy tök fölösleges tepernem és hajtanom, mert semmi értelme az egésznek. Hogy csinálhatok bármit, nem csaphatom be magam és az Univerzumot. Hogy ha szenvedésre születtem, szenvednem kell. Hogy senkit nem érdekelnek a próbálkozásaim, azok észrevétlenek maradnak és a legjobb és legegyszerűbb döntés az lenne, ha nem harcolnék tovább, hanem csak feladnám és megkönnyíteném mindenkinek az életét. Ha kitörölném magam a világból, ha kiradíroznám magam, mintha nem is léteztem volna sohasem. Mennyi kíntól, bajtól és keserűségtől megkímélném azokat, akiket a legjobban szeretek. Nem kéne terhelnem őket a nyomorommal, nem kéne az ő kedvüket is elvennem az élettől... Ezért igyekszem nem panaszkodni nektek drágáim, mert nagyon szeretlek benneteket. És nem fair, ha a nyomorommal magamhoz kötlek titeket. Legyetek csak szabadok és boldogok. Majd én cipelem a zsáko(ma)t. Talán egyszer összenyom, vagy látványosan felrobban velem együtt, de az már nem lesz kár. Mert véget érne egy olyan élet, ami sosem tudott igazán megszületni, vagy amit már születése után meggyilkoltak. Lehet, egy olyan zsákom van, amibe eleve hullá(ka)t tettek. Hát csoda, hogy ilyen vagyok (lettem)?? :D Szeretnék kiülni egy sziklára és csak bámulni bele a messzeségbe. Vagy kifeküdni egy rétre, becsukni a szemem és csak úgy létezni. Ki tart velem??

Most megyek, megpróbálok aludni, drukkoljatok, hogy ne jöjjenek a rémálmok.


"Hej búra, búra, búbánatra születtem." (Fókatelep: Hej búra, búra)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Apáink bűnei

Az emberek nem szeretik a problémákat. Gyengék. Azt hiszik, ha becsapják önmagukat és homokba dugják a fejüket, akkor könnyebb, egyszerűbb és szebb lesz az életük. És ez igaz is, amennyiben szeretnek önáltatásban élni. A mai nap szembesültem vele, hogy megint elhagytak. Hogy megint lemondtak rólam (is). Hogy megint van valaki, akinek egy cseppet sem számítok. Pedig még itt cseng a fülemben az az elkapott mondat, hogy "Sokszor van az, hogy van egy dolog és arra gondolok, hogy S. mit szólna hozzá." Eddig álmodoztam ezzel a mondattal, büszkeséggel töltött el, vágytam rá, hogy megismerjem a részleteket, a körülményeket, amikor ez a mondat elhangzott. Most nem tudok mit kezdeni ezzel a mondattal. Megint volt egy álomvár, amit szétromboltak. Lezúzták, porba rombolták, széttiporták. Megint kiderült, hogy minden eddigi hazugság volt, hogy megint átnéztek rajtam, megint nem tartották tiszteletben, hogy én is érző lény vagyok. Kitaszítottnak érzem magam, akit az egyik oldalon becsapnak, a másikon meg elutasítanak. Hát tehetek én róla, hogy apám lánya vagyok?? Mégis hogy tehetném jóvá ezt a bűnt?? Talán csak úgy, ha ez az egész meg sem történt volna. Ha a szüleink nem találkoznak, ha mi meg sem születünk. Akkor nem lennénk itt, és nem kéne szenvednünk a sorsunkat. Fullasztó érzés, amikor kapaszkodsz felfelé és folyton lerúgnak. De az a legborzasztóbb, hogy azok rúgnak a legnagyobbat, akik a legjobban szeretnek. Állítólag. Olyan, mintha már az elején halálra lennél ítélve és minden egyes próbálkozás csak felesleges kapálózás lenne. Kapálózni a mocsárban. Felesleges. Úgyis megfulladsz. A kérdés csak az, hogy mikor. Előbb, ha kapálózól és kicsit később, ha nem teszed. Elveszettnek, magányosnak és védtelennek érzem magam. Úgy érzem nincs senkim, egyedül állok a világban. És itt a háttére gondolok. Persze sarkítás, de csak így tudom kifejezni magam. Fura helyzetbe kerültem. A múltam kezd szétesni, nincs hova mennem, ha beüt a krach. Előttem áll egy jövő, amit még felépíthetek, de nagyon sokat kell még érte küzdenem. Itt is vagyok, ott is vagyok, sehol se vagyok. Rémült vagyok, fáj, hogy lemondtak rólam. Nem tudok majd miről mesélni a gyerekeimnek, mert nincs senkim, nem tartozom sehova se. Nincs senki, aki megértené, mit érzek, mert nincs ebben a szituációban. Nem elég, ha együtt érzünk. Nem tudják a dolgokat olyan mélyen komolyan venni, amennyire engem marcangolnak, amennyire azok engem kétségekbe taszajtanak. Nem tudnak megvigasztalni azok, akik értenék, mert nekik nem mondhatom el. Az, aki pedig meg tudna messze van. Pedig milyen jól esne most egy ölelés bátyuskám. Ha tudnád, mennyire hiányzol!! Mert te megértenél, te is úgy gondolkozol, ahogy én. Te érted apáink bűneit, amikért minket büntetnek. Jó tudni, hogy azért te még szeretsz engem. Kár, hogy későn találkoztunk és korán el kellett válnunk. Soha nem fogok tudni beilleszkedni, mert nem tudják honnan jöttem, nem fognak sosem érteni. Félek, végig kell hazudnom és színészkednem az egész életem. Nem fog menni. Nem tudom megszerettetni magam, nem tudom... Mert nem tudom kikapcsolni a gondolataimat, annyira mélyen belémívódott a kín, hogy nem tudok egyszerű és rózsaszín lenni. Könnyed és butuska. Egyszerűen nem megy. Magamra maradtam. Egy hatalmas űr közepén lebegek, úszkálok jobbra és balra, keresem a nekem kijelölt helyet az Univerzumban, de nem találom. Itt is löknek rajtam egyet, ott is rúgnak rajtam egyet és csak pörgök, forgok és amikor néha megállok, mintha megtaláltam volna a helyem, puff, megint rúgnak-löknek rajtam egyet. Elárulva és becsapva érzem magam. Persze szép csendben, titokban is meg lehet őrülni. Csendben, a zuhany alatt, hogy ne hallják, hogy zokogsz és hogy ne lássák, miközben próbálod nem elveszíteni az eszed és az önuralmad... még jó, hogy semmi éles nincs a közeledben fürdés közben... Van fél órád, hogy összeszedd magad. Aztán már csak egy négyórás "családi" programot kell kibírni jóképpel. Látni egy Családot, ami együtt van és ami nem a tiéd. Ami a tiéd is lehet majd egyszer, de úgysem lesz... De ki kell bírni rezzenéstelen arccal, hogy aztán újra a könnyek birodalmába vándorolhass. Közben egész nap hasogat a fejed, szét akar hasadni, de csak tűröd némán, nem akarsz még több gondot okozni. Az a tíz perc késés amúgy is világvége volt... De senki nem látta a könnyeidet, senki sem tudta meg, hogy közben a kis világod romokban, hogy minden lángol, elég, elpusztul... Hogy kihúzták alólad a talajt. Megint... De jó ez így, ezzel is megbírkózok. Menni fog. Csak kell találni valakit. Valakit, aki tudja, mit jelentenek az ilyen dolgok. Aki nem egy rózsaszín, egyszerű világból jött. Mindenesetre azt hiszem, most egy időre felfüggesztem a keresd-meg-a-régi-barátaidat-projektet. Egyelőre több elutasítást nem bírnék feldolgozni. Most nyalogatnom kell kicsit a sebeimet és kitalálni, hogy hogyan tovább. Ki kell találni, hogy tudnám teljesen egyedül túlélni...


"Nem hiszek, Apáink erejében." (Vad Fruttik: Nem hiszek)

"A válság az élet minden pontját elérte, és ezért nem Éva a felelős, hanem Ádám." (Müller Péter)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

 

S.

2015

Eltelt egy újabb év, megint sokat tapasztaltunk, bölcsebbek lettünk, és egy lépéssel közelebb jutottunk aktuális célunkhoz. Ezek az éves összefoglalók mindig nehezek, hiszen annyira összetettek, mint egy emberi lélek. Hát mennyi ihlet kell nekem? Örülök, hogy Valaki kíváncsi rám, hogy Valaki szívesen olvas felőlem. Mert bár azt mondtam kedves (talán) Új Olvasómnak (akit ezúton üdvözlök, avagy más szavakkal: Hosszú napokat és kellemes éjszakákat!!), hogy nem másoknak írok, hanem magamnak, de talán ez így nem teljesen igaz. Igaz, magamnak írok, de így tudatom, hogy éppen mi van velem, hol vagyok, mint vagyok. Így olyanokhoz is eljut, akikkel a "normális" világban nem beszélhetek annyit és annyiszor, akárhányszor csak kedvem tartja. Szóval kicsit mégiscsak nektek is írom, Drágáim, hogy tudjátok, sosem felejtelek el Titeket. Mert az előbb bevillant egy gondolat. Mégpedig, hogy a nők sosem hagynak el senkit, csak minket hagynak el olyan indokokkal, hogy megváltoztál, megváltoztattak, ekötelezted magad, stb., stb., és a többi marhaság... Egy nő sosem szűnik meg szeretni, és talán ez különböztet meg minket a férfiaktól. Mi mindig készek vagyunk egy gyöngéd érintésre, vagy megbújni az ölelésetekben, segítő kezet nyújtani, amelyet a szívünk küld felétek... Ezt csak, hogy tudjátok.

De nézzük azt a fránya összefoglalót. Most, hogy a fél napot elszigetelve töltöm a külvilágtól, kellően kócosan, antiszociálisan, pizsomában a jó meleg takaróm alatt, körbevéve mindennel, amire szükségem lehet, nehogy el kelljen hagynom a helyemet. Egy kis zongora az agyba és jöhetnek az emlékek. Ez az év a megújulásról szólt, amit már az előző decemberben elkezdtem. Új frizura, ami az új élet kezdetét jelentette. És jött is. Januárban új munkahely, a legjobb főnökkel, a legjobb csapattal. Már egy éve ennek és azóta is csak igazolódik, hogy jól döntöttem, hogy jól váltottam. =) Annyi mindenért hálás lehetek ezért az évért, többek közt ezért is. 2015-ben is volt lehetőségünk a kultúrára: színház, könyvek, koncertek. =)

A tavasz a Halál időszaka volt, amely talán végképp bebizonyította, hogy felnőttem. Megmutatta, hogy eljött az idő, hogy továbblépjek az életben. Fura, hogy mindig a Halál mutatja meg a következő lépést az életben... Jó, hogy Rá mindig lehet számítani... És ha már elmúlás, akkor születés is. Szigetországba új családtag költözött, a kis vörös veszedelem, aki ugyan nem olyan, mint az én kismacskám, de azért cuki. A maga ördögi kis dög módján. =) Természetesen ez az év sem telhetett el rengeteg kirándulás nélkül, újból lehetőségünk volt sok szép és néha titkos helyet megismerni, felfedezni, bejárni. És ha már az új helyeknél tartunk, akkor nem csak szép, de borzalmas helyeket is meg kellett ismernünk és szoknunk. Elhagytuk a külvárost és beköltöztünk a belvárosba, a koszos, büdös, kiabáló, részeg külföldiek és fiatalok közé... de öröm az ürömben, hogy elkezdtük közös életünket és elkezdtünk közösen dolgozni egy szebb jövőért, egy jobb világért. Még akkor is, ha nézeteink nem feltétlen egyeznek, a kompromisszum csodákra képes. Bár ezen is még kicsit dolgoznunk kell. De majd idén!!

2015-ben is volt szerencsém sokat családozni, egyjre jobban megismerni a leendő családomat, az új rokonokat, egy új életet, aminek én is része leszek hamarosan... És mivel minden olyan nagy és ijesztő, én meg pici vagyok és magányos, időnként fel-felkerestem egy-egy régi barátot a múltból. Akikhez tartozom, mert van közös múltunk, közös emlékünk, mint egy családnak. Így egy kicsit megnyugtatóbb a helyzet, jó érezni, hogy vannak emberek a világban, akikhez fűz valami, akkikel életünk egy része, egy szakasza közös volt, és akik ugyanúgy gondolnak rám, mint én rájuk. Igyekszem mindig erre gondolni, ha egyedül érezném magam. Mert mondjuk ki az igazat. Egyedül állok a világban, támogatás nélkül. Persze, ez nem így van, tudom, de én akkor is ezt érzem. Mert ki az, aki úgy felfog, ahogy én saját magam?? Talán, aki már érezte ugyanúgy magát, mint én. Biztos vannak ilyenek, csak nem az én közelemben. Azazhogy ez nem is biztos, hogy igaz. Emlékszel, amikor arról a bizonyos autóról beszéltél?? És senki nem értette, csak én?? Ahogy a bőrkabátok, amiket viselünk, a régi órád és minden, ami öreg és a múlt. =) Ezek vagyunk mi. Ugye??

2015. isteni hónapja, természetesen valaki halálának az évfordulója, de ennél már nem is lehetnének stílusosabbak az égiek, ha rólam van szó. Megint egy bizonyíték, hogy jó úton járok, hogy nincsenek álmok, amikről lemondtam volna, hogy ezeket a dolgokat valaha is megbánnám, vagy úgy tekintenék rájuk vissza, hogy elvesztegettem az utolsó legszebb éveimet. Mert egy nap ennyi véletlen, amik ugye nincsenek, csak egyet jelenthet. Egy utat, amire rá kell lépnem. Amire végre rá kell lépnem, annak a férfinak az oldalán, aki elkísér utamon, aki társam lesz az úton, aki megfogja a kezem, ha félnék a sötétben, és aki megvéd és küzd értem. Aki a másik felem lesz, akit családomnak fogadok, akivel közös családot építünk. Együtt, belül, kinthagyva a külvilágot, ami csak bánt és szabotálni akar... Mi egymás mellett tettük le a voksunkat. Végre újból lesz családom. Egy olyan családom, amit akartam, amit szerettem volna. Valami, ami az enyém, nem egy olyan, amibe csak tartozom, és amiben csak vagyok, mert odaszülettem. Hanem egy olyan, amit mi alakítunk, amit mi építünk. Ami a miénk lesz és más csak vendég lesz benne. Hamarosan eljön az idő, ami után már nem ő és én lesz, hanem ami után már Mi leszünk és mások azt fogják mondani, hogy Ők. Ez lesz az új világ. Az új világom az összes titkával, küzdésével, szenvedésével, örömével, bánatával, boldogságával. Szóval igent mondtam a lánykérésre, ami nem is volt kérdéses, szembenéztem a rezzenéstelen arcokkal, az érzelemmentes elfogadással, túljutottam rajta, "bevallottam". DE!! Továbbra is csak a szeretetemről tudlak titeket biztosítani. De nem várhattam örökké. Senki nem igényelt annyi szeretetet, mint amennyit adni tudnék, úgyhogy máshogy "pazarlom" el magam. Egy számomra kényelmes, megnyugtató, boldog módon. És még valami jó is kisülhet belőle... Vagy ugyanúgy a vesztembe rohanok, mint a Néni... de ezt nem tudhatjuk, úgyhogy majd kiderül. Lehet, hogy ő is így indult neki??

A lényeg, hogy akinek kell, az tudja, hogy akármi történjék, nem fogom kevésbé szeretni, mint eddig. Vannak dolgok, amik nem változnak. (lehet, elég sok ilyen van). Mert emlékszem, amikor leszálltunk a szigeten a buszról, megfogtad a kezem, megálltunk a téren, a köd közepén a halálmadarak között, átöleltél és csak mi voltunk. Emlékszem, ahogy a padon ülve hallgattuk azt a zenét, ami rád emlékeztet, hogy néztünk egymás szemébe, miközben fújtad a füstöt, és valahol belül elvesztem. Ilyen emlékeket őrzök és viszek magammal egész életemben. Ilyen emlékekből táplálkozom, amikor erőre van szükségem, amikor erősnek akarom érezni magam. Erősnek és bátornak. Mert a titkok tesznek azzá...

Az idei év pedig szóljon a szervezésről, az esküvőről, talán az utolsó nagy bulikról, a szabadságról, a szerelemről, szenvedélyről, kalandokról, még több jó élményről, barátokról és az álmokról, amik életben tartanak minket, és a szeretetről, ami összetart minket. És íme, egy újabb könyvlista, ezúttal 2015-ből:

  • Stephen King: Rémálmok és lidércek
  • Truman Capote :Hidegvérrel
  • George R. R. Martin: Tűz és jég dala - Sárkányok tánca
  • P.G. Wodehouse: Kirabol a komornyikom
  • László Ruth: A teátrumfal
  • Dr. Joseph Murphy: Tudatalattid csodálatos hatalma
  • Christopher Moore: Biff evangéliuma
  • Samuel Bjork: Magányos utazó
  • Janne Teller: Semmi
  • William Faulkner: Zsiványok
  • Agatha Christie: A sittafordi rejtély
  • Joe Hill: NOS4A2
  • Vavyan Fable: Szennyből az angyal
  • Kosztolány Dezső: Édes Anna
  • Robert Merle: Mesterségem a halál
  • Douglas Adam: Galaxis útikalauz stopposoknak
  • Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány
  • Móricz Zsigmond: Pillangó
  • Szepes Mária: A tibeti orgona
  • Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
  • Stephen King: Újjászületés
  • Anne Frank: Anne Frank naplója
  • Háy János: Hozott lélek
  • Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
  • Tom Perrotta: A hátrahagyottak
  • Robin Furth, Peter David, Jae Lee, Richard Isanove, Stephen King: Setét Torony - A hosszú hazaút
  • John Fowles: A lepkegyűjtő
  • Stephen King: A hosszú menetelés
  • P.G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!
  • Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
  • Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
  • Fehér Klára: Bezzeg az én időmben
  • Lázár Ervin: A négyszögletú kerekerdő
  • "Mihancsik Zsófia": Friderikusz - eddig

"Csak két dologtól féltem nagyon életemben: a közelharctól, ..... és önmagamtól, ami az egész rohadt életemet megmérgezte." (Marc Dugain: Óriások útja)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Holdvarázs

Nemrég sétáltam a Margit-szigeten egy öregemberrel. A Ködben, amit mindketten szeretünk és ami nem múlt el a találkozásunkig. =) Leszálltunk a buszról és megfogta a kezemet. Olyan volt, mintha csak mi lettünk volna ott. Álltunk a tér közepén, a Köd körülölelt bennünket és csak mi voltunk. Meg a Halálmadarak teljes pompájukban. Olyan sorsszerű volt... És egy dal jutott az eszembe:

"Sie stehen eng umschlungen ..... Und dann hat er sie geküsst, Wo das Meer zu Ende ist."

Így kezdődött minden...


És azóta is ott bújkál bennem a kisördög, forrong a vérem és nem bírok magammal... Legalábbis képzeletben... És nemrég megjelent álmomban. Emlékszem, izgatott lettem, kiugrottam a kocsiból és odasiettem hozzá. Ugyanabban az öltözetben volt, mint azon a ködös napon. Gyorsan feltettem neki a kérdésem, aztán bumm, felébredtem... Mire visszaértem, már máshol voltunk. De túl közel voltam az ébrenléthez, nem értük már el egymást újból...


Aztán eljött a november, a Halál hónapja, és lám, az élet felpezsdült!! =) Mert megtalálom a "bajbajutott" barátokat, felkeresem őket és velük vagyok. Mint ahogy tettem ezt most is. Egy barát, akit évek óta nem láttam és akivel van közös múltunk. De még milyen!! Közös, titkos, szép és szeretettel teli. Vannak dolgok, amik összekötnek bennünket. Közös kalandok, majdnem szörnyen végződő este, kínos elalvás, titkos bújások, vad szeretkezések... Mindezt együtt kéz a kézben éltük át. Itt van valaki, akit annyira nagyon szeretek és mégsem tudok rajta / neki segíteni... Hogy is segíthetnék?? Hogy is segíthetünk az érzelmeken?? Sehogy. A legjobb, ha csak úgy vagyunk, hogy ha szükség van ránk, menjünk. Ennyit tudok én is. Pedig ez annyira kevés. És csak beszéltünk, meséltünk, hallgattunk és egyszercsak lement a napocska. Elindultam és visszatértem a mindennapi életemhez, tele energiával, tele a régi idők ismerős rezgéseivel... És újra felidéződtek bennem azok a dolgok, beszélgetések, elejtett mondatok, amik emlékeztetnek arra, hogy miért is szeretem ennyire ezt az embert. Drága Barátom, ha tudnád, hogy téged (is) mennyire imádlak!!

Rájöttem, hogy a november (mint a 11. hónap) egy nekem tetsző hónap. Olyan nehéz szavakba foglalni az elmúlt pár nap történéseit... Egy kolléga ajándékával indult az egész és végül őrületbe fulladt... No persze ezeknek semmi köze sincs egymáshoz, de az volt az első említésre méltó esemény a folyamatok láncolatában... Ez egy hosszú pénteki napon kezdődött, aztán folytatódott Szigethonban a gyárban. Titokzatos, romos helyek, amik a múltat idézik, beindítják a fantáziádat. Az egész helynek megvan a maga varázsa. Egy világ a világ világán belül... Nehéz a földön maradni, mikor képzeletben már teljesen máshol jársz. Amikor megérint valami erő és az érzések olyan erővel ragadnak magukkal, hogy úgy érzed, mindjárt elájulsz... És arra az emberre gondolsz, aki ezt ugyanúgy érezné, mint te... akivel osztozhatnál ezen az érzésen...

És ilyen érzések támadnak meg azóta is úton-útfélen. Félelmes. Ilyenkor nagyon nehéz talpon maradni... mindjárt megmagyarázom. Történt az eztán, hogy a drágámnak szülinapja volt. Már majdnem annyi idős, mint én. :D És annyira hangulatba jöttem estére, hogy nem volt megállás. Ez megalapozta az egész hétvégi ámokfutásom hangulatát. Beültünk egy helyre, szólt a zene, beszélgettünk, iszogattunk... Aztán csak négyen maradtunk és tiszta bolondok háza volt. Legalábbis bennem... legszívesebben fuldokolva nevettem volna... kínomban és jókedvemben... aztán ketten maradtunk és beszélgettünk... úgy, hogy én elég sokmindent tudok... ő meg nem... igazi féreg vagyok... mindenféle bűntudat nélkül a legjobb formámat és arcomat tudom mutatni... Gátlástalan. De hagyjuk meg hitükben a hercegnőket. Hagyjuk meg őket abban a hazug világban, amit igaznak hisznek... Nem mindenki bírná elviselni a tényleges valóságot... Valakinek az sok lenne. Azt tartsuk meg mi magunknak. :P Nem tudok sokat hozzátenni a világhoz, nem tudok okosakat mondani. Némán állok sokszor, pedig annyi mindent tudnék mondani... Annyi mindent tudnék mutatni... érzékeltetni... de nem mozdulok. Csak nézek és merengek... Majd reagálok a "normális" világ szabályai szerint... Mégis pozitívként tudom értékelni az estét, a benne lévő összes cinkossággal, ellentéttel, amik csak bennem feszülnek, mert csak én tudom az igazat. Meg Te!!

Ezzel az izgató érzéssel jutottunk el a hétvégéig, amitől sokat vártam, de ennyit mégsem. Fizikai kontaktusok nélkül értek akkora hatások, hogy kedvem lett volna belehalni a gyönyörbe!! Történt az, hogy elmentem Folkfestre. Körbenéztem és megállapítottam, hogy a metál társadalom még tartja magát. Az a jópár arc, amikre vadászni lehetett volna... De mégsem. Azért egyet kifigyeltem, és megoldottam hirtelen támadt problémáját!! Nincsenek véletlenek!! De előbb készüljünk fel az esti vadászatra. Egy kis lakk, egy kis smink, egy kis zene és mehetünk vadászni. Jajj drágáim!! És ahogy felcsendültek a gitárok, ahogy eljutott az érzékekig a tipikus metál hangzás. Beleborzongtam. Valahol itt kezdett el forrni a vérem. Ahogy a zene kicsit felzaklat és szétribolja a gondolataidat... És elkezdtem a bűnt megalapozni... Kicsit közelebb mentem, kicsit átadtam magam a zenének... Aztán megindult a testem, önálló életre kelt, ahogy a zene magával ragadta. A vénáimon keresztül csorgott belém, éreztem, ahogy ellazulok és csak szállok. Azt képzeltem, hogy itt vagytok, hogy láttok. Hogy akartok. Hogy velem akartok lenni. Elképzeltem, hogy hozzámértek, hogy ti is élvezitek, mert ezt máshogy nem lehet. Aztán a fesztivál véget ért, de én még csak akkor ébredtem fel... belémbújt a csavargás ördöge, éjszaka volt, köd volt, hideg volt... Régi szép idők. Amikor cicultunk. Egy-két sms, egy telefon (..."De ugye nem fogsz bántani??"..."Gyere csak ide bújni!!"...) és nekivágtam az éjszakának... A teljes őrülettől csak az álommanó mentett meg. De így is megvolt az éjszakai titok. A titkunk. Bocsánatkérés formájában. Reggel lefeküdtem, egyedül, délelőtt felébredtem, egyedül. Azaz egy sms várt, amiben sűrű elnézések vártak az éjszakára vonatkozóan!! Annyira vicces volt, még egy telefont is kaptam... De itt nem állunk ám meg.

Egy újabb nap, egy újabb lehetőség, hogy fokozzuk az érzékiséget... Az előző éjszaka eseményei és majdnem eseményei annyira feltüzeltek, hogy el kellett oltani... Meg is mondtam drágámnak, hogy csinálni kéne valamit, mielőtt elindulok. Azt már nem mondtam neki, hogy így nem mehetek el, mert veszélyes vagyok!! Hál' istennek férfiból van ő is, nem kellett sokat győzködnöm. Mit tudsz kezdeni egy nővel, aki fel van tüzelve?? Aki túlzottan és túlságosan fel van tüzelve?? El kell oltani, nem?? Nincs más választásod. Nem is bírsz mást választani. Ki utasít vissza egy nőt, aki mindenre képes?? Szóval az újabb menet előtt egy kis levezetéssel kezdtünk. Aztán újból felvettem az éjjeli jelmezt, egy kis smink, egy kis ékszer és már indulhatunk is... Útközben egy telefon, amelyben túl sok kétértelműség volt, de a sok ökörködés közben a lényeget értettük. Hogy nem vagyunk egyedül!! Végül egy furcsa helyre keveredtem, fura emberek közé. Belegondolni, hogy nemrég még egy metálkoncerten élvezkedtem... El se hinnék. Szép lassan elkezdődött az este, a Holdacska a színpadra állt, belesüllyedtek a maguk kis világába, magukkal húzva minket is. Különös, amikor egy kis sötét terem hangulata megváltozik, megszűnik a külvilág és csak ők vannak és mi... Együtt lebegünk és külön-külön szállunk, belőve, átadva magunkat az érzésnek, amit e zene vált ki belőlünk. A látvány, a hangzás... És nem kell hozzá sok. Elég, ha koszos farmerban, pólóban és mezítlább állnak ki. És egyszerűen csak zenélnek... Nem vagyok kritikus, nem tudok úgy fogalmazni. Mégis, úgy megmutatnám Nektek... Úgy az igazi. Ha Ti is érzitek. Az az érzés, ami úgy felkavar, hogy még szerencse, hogy ültem... Amikor arcul csap (már megint), hogy nincsenek véletlenek. Az egyik kedvenc számom a repertoárból miről szól?? Természetesen arról, hogy eljön halálom órája... Nem is én lennék, de komolyan. Meghallottam ezt és legszívesebben megráztam volna a mellettem ülőt, elhűlve, hogy te is hallottad ezt?? Olyan hányingerem lett, legszívesebben elájultam volna... És az elmúlt napokban sokszor volt ilyen érzésem. Szédülés, hányinger, ájulhatnék... Amikor hirtelen elgyengülsz és ott akarod hagyni a világot. Össze akarsz zuhanni, egy kis időre. Olyan érzés, mint amikor sokkot kapsz és a szervezeted leblokkol. Kikapcsol, mint egy áramszünet, hogy így védjem meg a teljes őrülettől... És megint csak egy dalrészlet jut eszembe: "Muss ich mit der Ohnmacht kämpfen." Érezted már azt, hogy valami annyira jó, hogy üvölteni tudnál?? Amikor annyira erős pozitív hatások érnek, amikor az energia olyan erővel csapódik hozzád, hogy az már fájdalmat okoz?? Rohadtul fáj, de ugyanakkor élvezed. Fáj, úgy érzed, szétszakadsz, hogy széttép az a félelmetes energia, ami élesen a füleden hatol be, az agyadig, ami mint egy jeladó, szétszórja azt a tested minden zugába. Érezted már úgy, hogy belülről feszít valami, amit ha nem adsz ki, belehalsz?? Engem ilyenkor fog el a szédülés és a hányinger. És ez is olyan volt... Annyira erőszakosan akart közölni, mintha megerőszakolnának. De ami ennél is durvábban hangzik. Közben azt éreztem hogy ez jó, hogy erre szükségem van. Odáig fajulsz te is, hogy vágyod az erőszakot, élvezed az erőszakot, amit rajtad követnek el. Fel tudjátok fogni, hogy ez milyen érzés?? És tényleg így volt. Egy-egy dallal elszállt mindenki, még ők is, aztán amikor elhangzott az utolsó hang is, volt egy szünetnyi csend, amíg mindenki visszatért, visszaszállt a testébe, hogy tapsolni tudjon. És ők is visszacsöppentek a fellegekből. "Bocsássatok meg, kicsit bepörögtem." Így az énekes... Ennyi!! "Hogy tudsz te így élni?? Se kávé, se alkohol, se cigi??" Hát így életem, így. Egy kis természetes drog, egy kis élvezetes erőszak, ami megperzsel, beléd mar, szétmarcangol, pofon vág és belédhatol... És itt már nincs megállás. Csak elmenekülni tudsz, kifutni az éjszakába, bezárkózni és hazaszaladni... Kicsit lenyugodni, megnyugtatni megbomlott elméd és felpörgetett szívverésed.

És így ért véget egy hétvége ámokfutása...


"...meghágnálak nehezen halkan." (Meszecsinka: Hajnali ének)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Kettős játszma

... és BUMM!! Így ért tegnap a felfedezés. Egy impulzus, a szárnyaim kinyíltak és a Fekete Madár újra száll... Nemrég voltunk rockbuliban. És rájöttem (megintcsak), hogy ez hiányzik nekem... Persze a régi hangulat, ami már eltűnőben van, de azért az emlékezettel pótolható. Figurák, személyiségek, mind-mind feketébe burkolózva, a legfigyelemfelkeltőbb és legtitokzatosabb szín. Igen, szín... mindenféle tudomány nélkül. Szín. Ülni a tomboló zene förgetegében, beszívni az érzést, elszállni az érzelmek szárnyán... Visszagondolni a régi időkre és kedved támad bemenni a tömegbe és ellejteni a "násztáncot". A gyilkosat, amely ragadozásra buzdít, amivel prédaként felszolgálod magad, amit csak be kell cserkészni, el kell rabolni és titokban meg kell kóstolni... Szükségem van erre a lüktetésre. Nem lehet csak az egyik oldalra állni. Nem lehet csak a felszín felett élni. Esetemben nem. Nem lehetek, nem tudok csak normális lenni. Vagy csak őrült... Úgy lehetek normális, ha közben őrült vagyok. Egy kibaszott őrült!! Le kell mennem a föld alá, a sötétségbe. Láthatjátok, hogy boldog vagyok, de nem láthatjátok, hogy mitől vagyok boldog. Gondolhatnátok, hogy boldog vagyok, mert normális életet élek... De nem-nem. Normális életet él(het)ek, mert boldog vagyok attól, hogy őrült vagyok. :P Értitek ezt?? Erőt gyűjtök a normális élethez, amikor felveszem a fekete gúnyám (legalábbis lélekben) és alámerülök a kettősség másik oldalában. Ami elvisz a föld alá vagy fel a hegyekbe... Amikor keresem a veszélyt, amikor megadom magam a csábításnak. Egy élet, amiről senki nem tudhat. Csak a szereplők. Az álarcosbál szereplői. Felöltjük maszkjainkat és elindulunk az éjszakába... Megszökünk egy-egy lopott pillanatra, éjjel vagy nappal. Keresünk egy helyet, ahol magunk vagyunk, vagy csak mi vagyunk, ahol rájövünk, hogy az álarcosbálra felvett maszkjaink igazából saját arcaink, saját lényünk és lelkünk. És, ha véget ér a bál, visszaváltozunk. Normálissá, ahogy a pórnép látja... Visszatérünk a társadalom által ránk osztott szerepeinkhez, ahogy mi látjuk... A kettősség, amikor normális vagy egy hazug világban és nem normális az igazi világban. Amikor a nem normális az IGAZ és a normális az álca, a hazugság. De jajj, ha eldobod az álarcod, ha nem látogatod meg az éjszaka vadjait... el fogsz veszni. Ki fogsz hunyni... Csak egy fakó normális arcod marad, ami ráég a bőrödre és többé nem szabadulhatsz tőle... Nem akarom ezt. Örök igaz akarok maradni. Bűnös fertőben születtem, éltem és abban is kívánok meghalni. Igazként. "Emlékszel, amikor találkoztunk 2008-ban??" Hogyne emlékeznék!! És te emlékszel még azokra a titkos éjszakákra, amikor felosontunk a szobádba és engedtük, hogy a szenvedély vezéreljen minket?? Amikor megmutattuk egymásnak a fájdalmainkat és egymással próbáltuk enyhíteni azt?? Aztán hozzád simultam, a karodra feküdtem, te pedig rángatóztál a tehertől, a bánattól, a fájdalomtól, ami a szívedet nyomja... =(( De jajj, annyira szép volt. Kerek volt a világom, biztonságban éreztem magam. Amikor az edzőtábori szoba sötétjében csak annyit mondtál, hogy milyen szép kezem van... Persze, hogy emlékszem, sosem fogom elfelejteni. És szeretlek továbbra is. Ahogy csak én tudlak. Ahogy csak én tudom bármelyikőtöket. Térjetek vissza hozzám. Érezzétek meg, hogy valamit csak én tudok... Éreznem kell a titkaimat, éreznem kell, hogy nem fakulnak, hogy még élők és lüktetők. És, hogy boldog vagyok-e drágám?? Igen, boldog vagyok, nagyon boldog. De!! A belső hangjaink nem hazudnak. Nem hazudhatnak... Nem hiába magyaráznak, valami oka biztos van. Valamit biztos tudnak, amit mi nem tudunk (még). Merjél!! Tarts(atok) életben!! Segítsetek, hogy élni tudjak!! Úgy érzem, hogy valami nagyon közel van. Újra kezdenek körülvenni a régi erők?? Remélem!! Felelevenített barátságok, régi titkok, amik újra élednek. Elmondtad neki?? Nem, miért, te?? Én sem. És egy cinkos mosoly, a közös titkunk, a közös múltunk még mindig csak a miénk és örökre csak a miénk marad. Mi lett volna aznap éjjel?? Ki tudja?? De az ilyen kérdések nem számítanak. Csak az számít, hogy a sorsunk elől nem tudunk elmenekülni. Olyan, mintha a Halál elől menekülnél. Értelmetlen. Menj ki az utcára, szippants bele a hidegbe. Ősz van. Észrevetted már?? Elszöknek a falevelek. Szökjünk el mi is!! A legideálisabb idő a szökésre, a bujkálásra. A sötét, szürke időben. Felmászni valahová és csak nézni a tovaúszó felhőket. És közben beszívni a hideg illatát. Nézni a "pusztulást", amiben újjászületünk. Szeretem az őszt... És Te?? :P


"Leszek a szexuális tárgyad, Én kielégítem a vágyad .... Szíjazz oda az ágyhoz.... Bánj velem úgy, mint egy állat, Csorgasd rám a nyálad, Látod itt van egy ember, aki mindenre kész .... Gyere, gyere, hadd fájjon, Harapj belém, Nyitva állok bármire én, Ha akarod, Szúrj át a szívem közepén..." (Tankcsapda: Szextárgy)

"Hidd el, én nem tehetek róla, Így rakott le az a nyomorult gólya. Hidd el én nem tehetek róla, Szétfeszít belül a rock and roll rugója." (Tankcsapda: A rock and roll rugója)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

 

S.

Elhagyatva

Elfáradtam. Zongorát hallgatok. Szép, egyszerűt, minden giccs és produkció nélkül. Az ősit. Így a szép. Így az igazi. Így az igaz. Hallgasd te is!! Velem. Együtt. Egy nőnek is lehet múzsája?? Ki lehet az én múzsám?? Talán az, akitől, ha akarok sem tudok elszakadni?? Aki valamiért odafészkelte magát a szívem csücskére, hogy ott marjon belém, hogy ott ölelje át a szívem, hogy ott facsargassa, hogy ott vigyázzon rá(m)?? Ki tudja?? Olyan, de olyan nehéz kapaszkodni a normális életbe. Fő a pozitív gondolkozás, persze, az majd átsegít mindenen. A szuggerált pozitív energiák elhozzák a kellő eredményt, szépek leszünk, sikeresek és boldogok. Na igen. De ha jobban belegondolunk, ha körülnézünk magunk körül. Egy pillanat alatt úgy el lehet hullni. Villámgyorsan. Néha azon elmélkedek, hogy hogy jutottunk idáig. Hogy ennyi egy ember élet, küzd, harcol, és a végén bumm, megöregszik, "haszontalan" lesz, segítségre szorul. De tisztelet és megbecsülés helyett csak elutasítást és szánalmat kap. Útban lesz, mindenkinek a terhére, miatta áll a bál, csak egy zacskó zöldségnek tekintik és úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne. Hát kérem szépen, ennyi egy ember élet. Ilyen egyszerű. Nincs itt kérem szépen semmi titok... Vajon én hogy fogom végezni?? Lesz-e gyermekem, akinek én is útban leszek majd?? Lesz-e családom, ahol eljátszhatom a rám kiszabott szerepet, amit kiutalnak nekem?? Biztos lesz. Hogy fog megváltozni az életem?? Leírnak majd a barátaim, mondván, hogy "megöregedtem", elpuhultam, megváltoztam... Nem hívnak többet "játszani", mert unalmassá válok a szemükben... Csalódnak bennem, mert nem "olyan" vagyok, mint régen. Haragudnak rám, mert visszautasítom őket. Mert nem ugrok azonnal... nem ugrok, mert valami visszatart. Hogy mondhatnám el Nektek, hogy valójában mit sem változtam, hogy a lelkem még mindig a tiétek, a szívem értetek sír, hogy bármit megtennék értetek... HA... És itt jön a feltételes mód, ami miatt elfordultok tőlem, ami miatt már nem szerettek, ami miatt elfelejtetek. Szomorú. Ilyenkor mindig rájön az ember, hogy végső soron egyedül van. Én is. Egymagam a saját, jól bejáratott kis nyomorommal. Egy "hely", ahol mindig fenntartanak nekem egy szabad ágyat arra az esetre, ha ki akarnék szállni. És néha annyira hívogat az az ágy... Hívogatnak a titkos éjszakák, az izmos férfitestek, a lopott csókok, az éjjeli ölelések, a tekintetek, a titkos szövetségek, amiket én még mindig nem árultam el... De csak ígérgetések vannak, betervezett "randik" és előjegyzett beszélgetések, amiket úgy látszik mégsem gondolnak komolyan. Engem sem?? Szomorú... Újra álarcot kell öltenem, egy minden-rendben-álarcot, úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben volna... Fáradt vagyok, sírni szeretnék, bújni szeretnék, nyugalmat szeretnék. Szörnyű azzal a tudattal élni, hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy ki vagyok és milyen vagyok, hogy ki voltam, hogy hogy voltam, hogy honnan jöttem és mivé lettem. Egyszercsak elmúlok, a lila szavaim köddé válnak. Vagy megmaradnak, de soha senki nem fog rátalálni... Elhalnak, mint a zongora hangjai. Milyen jó lenne most Veled hallgatni ezt a zenét, Drágám!! =) Csak ülni, és csendben hallgatni a muzsikát. Egyszer a Magyar Rádióban történt, hogy csak ültem valakivel a sötétben, és hallgattuk a csendet. És az a sötét csend, energiával töltött fel. Egyszer volt, hogy ültünk az autóban és csak egymás kezét fogtuk. És úgy szálltam ki, hogy mindent megbeszéltünk... A régi szép idők, amikor még hittem... Amikor még egy olyan "szebb jövőben" hittem, ami nem létezik. De AKKOR és OTT (ITT és MOST), arra az időre létezett, mert hittem benne. De jó lenne újra hinni!! Újra együtt hinni abban, hogy egymást megmenthetjük. Pusztán csak úgy, hogy szeretjük egymást. Őszintén, tisztán, ösztönösen... Mintha egy fal venne körül. Emberek!! Nem igazi fal, puha és áthatolható. És jelentem, ott várok mögötte. RÁTOK!! Komm zu mir, spiel mit mir!! Ne az emlékekre gondoljunk, amikor van jelenünk és alkothatnánk új múltat magunknak. Ti nem érzitek?? Nem érzitek, hogy még mindig összeköt minket egy láthatatlan szál?? Ez a szál mindig ott lesz köztünk. Azért, hogy ne veszítsük el egymást... Hogy a szál mentén megtalálhassuk egymást egy-egy ölelésre, érintésre, hogy a másik oldalon beleolvadhassunk a biztonságba, a burokba, amit a másik von körénk... "Lélekhangokból". Hiányoztok. Hiányzik, hogy beszélgessünk, vagy akár csak az, hogy üljünk és átérezzük a pillanatot, hogy együtt vagyunk, hogy csak mi vagyunk. Emlékszel Lovagom, ott fent a sziklán?? Na, azt az érzést hiányolom. Az olyan pillanatokat. Amikor körülvesz minket a nyugalom, nincs semmi, csak mi és az Univerzum. És abban a pillanatban minden jó, minden szép és minden a helyén van. Ideális. Vajon megtaláltok újból?? Őrült-bűnös gondolataimat még fejtegethetném, de inkább nem teszem. Keressetek meg, és elmondom szívesen... Szálljunk el kicsit a zongorával, aztán ájuljunk el, hátha reggelre "elmúlik"....


"Vártalak tegnapelőtt, Miért nem hoztad el Őt, Várlak holnapután, Ha hívod eljön talán." (Tankcsapda: Az utca túloldalán)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Mérgező vér

Rég nem írtam. Egy kicsit elhallgattam. Szándékosan. Szándékosan nyomtam el a gondolataimat, próbáltam ellenállni. Hogy jobban tudjak koncentrálni, összpontosítani. Hogy nehogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Összeszedettnek kell lennem. Kell a harmóniához. Kell az ütemezés, a tervezés, majd a végrehajtás. Felkelsz, összekészülsz, elmész dolgozni, ott teljesítesz, eredményes vagy, hazajössz, itthoni teendők, majd a jól megérdemelt pihenés a kedveseddel. És ez így megy minden nap. Ki-ki elvégzi a saját feladatát, majd siettek haza, hogy végre együtt legyetek. Együtt, egy új életben, egy még újabb élet előtt. Már egymáshoz tartozunk, most jobban, mint eddig. Egymáshoz igazítunk, egymáshoz / egymással tervezünk. A kedvességek kezdenek kötelességé válni. Kötelességé, amellyel kifejezed az összetartozásotokat. Az egymásért valóságotokat. Természetesen nekem van nehezebb dolgom, mert én nem vagyok normális. Nem normálisként nehéz normálisan viselkedni, beilleszkedni, részt venni egy olyan életben, olyan világban, amit talán sosem ismertem / ismerhettem meg. Most jövök rá, hogy milyen szűk burokban éltem. Ahogy magukat is, engem is "elzártak" a világtól. Kezdek megint meghasadni. Vannak az enyéim és vannak az övéik. De lassan az övéi az enyiméi is lesznek, viszont az enyéim az enyéim maradnak. Ők nem lépnek ki a világukból, sőt, mind inkább szorosabbra húzzák a fejük körül a zacskót, míg szép lassan elsorvadnak. Sajnálom őket. És persze sajnálom magamat is. Néha úgy érzem, hogy sosem szabadulok meg tőlük és sosem tudom megszabadítani őket. És rossz ott létezni, és rossz őket így látni. És nem érzem jól magam. És ezért bűntudatom van. =( Mert ők az enyémek és szeretem őket. Nehéz úgy szeretni, ha szakadékok vannak köztünk. Nehéz, és mégis kell. Ezt is meg kell oldani. És persze nekem kell megoldani, mert erre még csak én jöttem rá. =( Hjajj, nehéz az élet!! (De legalább nem könnyű...)

És miközben ezt a feszültséget próbálom feloldani magamban, próbálok a felszínen maradni és a jövőmet építeni, vagy a jövőnket, ami elég kilátástalannak tűnik. Mindannyiszor megoldhatatlan problémákba ütközök, amik fájdalmat okoznak, elkeserítenek, és inkább gyorsan elterelem a figyelmemet agyzsibbasztó cikkekkel és sorozatok tömkelegével. Mert ha elkezdem keresni a megoldást, irdatlanul gyorsan visszatérnek a régi negatív gondolatok... És azt ugye senki sem szeretné.

Ülök a kanapén a könyvespolccal szemben, nézem a magam és a főbérlőnk könyveit és arra gondolok, hogy valahol köztük van a megoldás. Ott, igen, a könyvekben. Bennük van a "tudás", a bölcsesség, az ismeret. Az a mélységes erő, ami táplálja a fantáziánkat és a gondolkodásunkat. Ezek kellenek a túléléshez. És a zene. A muzsika, a művészi zene, amely a képzeletünket nyitja meg új dimenziók felé. Itt áll ez a zongora és titkon hívogat, azt akarja, hogy érintsem meg, ki akarnak belőle jönni a hangok, a dallamok. Sorsaink össze vannak kapcsolva, egymásra vagyunk utalva. Nekem szükségem van a zenére, ő nélkülem nem tud nélkülem megszólalni. A könyvek is mesélni akarnak, de nélkülem nem jut el hozzám a mondanivaló. Pedig titkokat sugdosna a fülembe. A világon nincs annyi idő, hogy elolvassam az összes könyvet....

Legszívesebben vmi hülyeséget csinálnék... Néha úgy érzem, hogy csak akkor állna helyre bennem az "egyensúlyom"... Pedig szeretem az életemet. Külsőre biztos úgy látszik, hogy jól csinálom. És ez így is van. Persze könnyű valamit jól csinálni, ha nincs kísértés. Így legalább kevesebbszer szembesülök azzal, hogy nem vagyok százas. Nehéz, mert úgy érzem, hogy csak nyavalygok. Mert vannak nálam nehezebb sorsú ismerőseim, akikkel borzasztó dolgok történtek... És mégis, nem is tudom, melyik a rosszabb. A gyerekkor tragikus dolgait feldolgozni, amire ott az egész életed, vagy együtt élni azzal, hogy őrült vagy, amit nem lehet elhagyni, nem lehet kinőni, nem lehet feldolgozni. Talán csak egy megoldás van rá. Megtanulni együtt élni vele. Tudomásul venni és elfogadni, hogy ez van és kész. Kérdezhetnétek, hogy ugyan, miért hiszem azt, hogy őrült vagyok. De ne tegyétek!! Nincs értelme és úgysem tudnám szavakba foglalni ezeket az érzéseket. Belénk van kódolva. A vérrel együtt csúszott be testünkbe. Nem kegyelmezett. Sajnos erős ez a vér, nem hígul, úgyhogy előre is sajnálom szegény leendő gyermekemet. De hát ez van, így vagyon megírva.

Nemrég menetelés közben feleszméltem, mert eszembe jutott egy jelenet fiatalkoromból. És rájöttem, hogy itt van a kutya elásva, kész vége, nincs mit tenni. Sétáltam a temetőben, a csendben, a magányban, a nyugalomban, a békében, ami eszemet vette... És odaígértem magam Neki, megígértem, hogy itt leszek, bármikor szüksége lesz rám, csak hívjon és én megyek... Mondhatni "eljegyeztem" magam Vele. És érzem, hogy nem enged el, hogy figyel és vár rám. Mindig itt motoszkál körülöttem. De hát én hívtam, én láncoltam magam Hozzá. Így már érthető is az őrület. De vajon mit csinált ő, akit nem ismerhettem, mert idejekorán feladta a harcot?? Annyi, de annyi kérdésem volna és annyira meg tudná nekem válaszolni... De sehol sincs. Mégis mindig itt van. Itt van a gondolatomban valaki, akivel nem is tudtunk egymásról. Csak közvetve. És ez már mindig is így marad. Csak közvetve... De hát ez van, így kell leélnem az életemet. Ilyen kettősség közt lebegve.

Vajon rá fog jönni a gyermekem, hogy az anyja egy megveszekedett őrült?? Vajon jó anya leszek?? Hogy lehet egy beteg elme jó anya, jó ember, jó szülő?? Néha úgy érzem, hogy nem kéne ezt csinálnom. Velünk kihal a név... de a név csak név... nem abban van a lényeg és az erő. Hanem a vérben!! És a miénk erős, mint ahogy azt már fentebb leírtam. Erős és mérgező... Mérgező és fertőző... Tartsátok távol magatokat tőle(m)!!

Úgy érzem, a harc felesleges, az ember nem tagadhatja meg önmagát. Annak a beteg állatnak kell lennem, aki vagyok és mindig is voltam. Már egészen kisgyermek koromban. Amikor elképzeltem gyerekként, hogy milyen lenne, ha meghalnék, milyen érzéseket hagynék hátra. És éreztem... Képes voltam rá. Érezni a semmit, a nemlétezést. Amikor a sötétben feküdtünk és a bátyó megérezte, hogy nem szabad közel engednie magához. Pedig csak 12 körül lehettem... Minden ott volt a levegőben... Amikor a hörgő nagyanyám mellett feküdtem és elképzeltem a mélységes sötétségben a legborzasztóbb végkifejletet... Amikor ugyanebben az ágyban szeretkeztem vagy három-négy órán keresztül... Kínomban, félkábultan. Amikor a pusztában egy idegen autóban egy idegennel... Amikor a Nyugatinál egy lakásban egy idegennel... Amikor kikötözve... és akkor én kispályás vagyok... Egy elmebeteg állat!!

Erlőse uns von dem Bösen!!

 

"Az éjszakák jeleket véstek rám." (Tankcsapda: Jóképű)

"Annyi titkom volt." (Szabó Magda: Régimódi történet)

"Rá kellett ébrednem, én nem is lehetek más." (Bonanza Banzai: Szárnyas fejvadász)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Szétszakíthatatlan

Nemrég feleszméltem és magamhoz tértem. Történt valami, ami visszazökkentett. Rég elveszettnek hitt dolgokról derült ki, hogy dehogy vesztek el. Amiben bíztam és amit reméltem, amit éreztem és gondoltam, az mind-mind nem csak az én fejemben történt. Nem csak a képzeletem játszott velem, hogy feledtesse a fájdalmat. Az már rég ismert számomra, hogy nem vagyok normális. De megnyugtató tény, hogy nem vagyok egyedül. Hogy sosem leszek egyedül. Hogy mindig megmaradnak azok a szálak, amelyek szétszakíthatatlanok. Olvassuk egymást, szeretjük olvasni egymást, szeretünk egymással írni, szeretünk beszélgetni, szeretjük egymás társaságát. Mert valami összeköt minket. Hiába vagyunk teljesen mások, hiába látjuk másként a világot, mégis ugyanúgy látjuk és ugyanúgy érezzük. Tisztára bele lehet bolondulni, nem?? Vannak dolgok, amikről nem érdemes beszélni, nem is kell, hiába jössz izgalomba tőle. Nem kell, mert vannak dolgok, amik titkos hallgatásra épülnek. Egy olyan titkos hallgatásra, amikor a ki nem mondott szavakban is, a meg nem tett mozdulatokban is, az átlagos viselkedésben is, a hétköznapokban is benne van mindaz, amiről hallgatunk. Sokáig azt hittem, hogy ez bűn. De nem lehet bűn, ha nem okoz bűntudatot, ugye?? Hisz' erről már beszéltünk. Megtaláltuk egymás gondolatait, osztozunk rajta, átérezzük. Csak lenézünk a sziklákról, hallgatjuk a csendet és a nyugalmat. Mindkettőnknek mást jelent, mégis egyek vagyunk benne. Ki-ki a maga világában egyedül a másikkal. Csendben, némán, szeretetben. Könyörgöm, a szeretet nem lehet rossz dolog. Ugye??!! Nem létezik, hogy a gyönyörű emberi kapcsolatok bűnösek és hazugok legyenek. Ilyen egyszerűen nincs. Amikor két szív külön-együtt dobog, annál nagyobb titok nincs a világon. És azt a titkot jól meg kell őrizni. A világ foroghat, a feje tetejére is állhat, de az a két szív akkor is dobogni fog. Ha más univerzumokban, más világokban, más életekben, de akkor is dobogni fognak. És keresni fogják a másikat. És meg is fogják találni.

Időnként elönt a bizonyosság, hogy minden a helyén van. Az élet(em) minden titkával, tudásával, felfedeznivalójával. A dolgokkal, amiket még nem ismerünk, amik még megértésre várnak. Néha, amikor kiülök egy-egy magaslatra zenét hallgatni és felülről bámulni a lenti dolgokat, egy fura érzés kerít hatalmába. Mintha világvége lenne. De a kellemes értelmében. Mintha megvilágosodnál, mintha értenéd az univerzum összes titkos szálát és összefüggését. Mintha ott fent kitisztulna az elméd, minden képkocka a helyére kerülne és értenéd az élet értelmét. (Ami nem negyvenkettő!!) Olykor elfog a vágy, hogy megszökjek a világ elől, elrejtőzzek, felmásszak magasra, ahova senki nem ér fel. Ugye érted?? Ugye ismered?? Néha úgy érzem szöknöm kell, nehogy valaki kiolvassa a szememből a gondolataimat. Nehogy megsejtsék a titkaimat, a gondolataimat, amelyek annyira tisztán és erősen szenvedélyesek, hogy néha azt hiszem, gyilkolni tudnék velük... Bárkit. Néha úgy érzem, hatalmukba kerítenek a dolgok. Hallgatom a zenét és gyilkolni szeretnék. Vagy szeretkezni. Vagy táncolni. Vagy elkapni, megragadni, felkavarni és elrabolni. Csókolni, harapni. Vagy tépni, üvölteni, verni. Szaladni, hátha le tudom hagyni a gondolataimat.

Néha úgy érzem, egyek vagyunk. Hogy közel vagyunk. Néha kimondod / leírod a gondolataimat. Szeretem az ilyen embereket. Csak annyit tudok ilyenkor mondani, hogy köszönöm szépen. Ilyen egyszerűen. Néha úgy érzem, az életem szépen alakul, kerekedik, beteljesül. Néha úgy érzem, én vagyok a vírus, ami a vér útján terjed. Magammal hozom a pusztulást, ami belém van kódolva, elhozom a bajt és a vészt és túl gyenge vagyok, hogy megállítsam. Nem fogom megállítani. Nem tudlak titeket megvédeni. De minden okkal történik. Biztos nekem is van feladatom ezen a földön. Igen, így őrülten, zakkantan, fertőzötten. Valamit mindannyiunknak akar tanítani az Univerzum, vagy így, vagy úgy. Ezért elnézi, ha néha kisiklik az ember. Amikor egy-egy pillanatra visszatér a régi "rossz" szokásaihoz és újra bántja magát... Újra égő sebeket okoz magának, hogy megszökjön a gondolatai elől. Teszem hozzá, humánusabb sérülést okozni, mint kinyírni magad. Szóval csak okosan...

Hallgatom a zenémet és kezdek bepörögni. Olyan lehet ez, mint a drog. Csak kár, hogy egyedül kell élveznem. Bárcsak osztozhatnék valakivel az élményben. A kábulatban. Ülök a kanapén, nyugodtan, egyedül az üres, sötét lakásban, nyugalomban. Pedig majd szétvet az energia, pörögni akarok, (el)szállni és.... Sok mindent ki szeretnék mondani, odavágni az emberiségnek, kikiáltani a világba... Mégis csendben maradok. Csendben figyelem a környezetemet, szívom magamba az energiákat és keresem a hozzám hasonlókat. Mint mindig.

És változzék is bárhogy a világ, alakuljon bárhogy is az életünk, vannak dolgok, amik szétszakíthatatlanok. Utódaink nem fognak ismerni bennünket, ahogy mi sem ismerjük az őseinket, de talán ez a világ rendje. Nem a saját gyermekeinket mentjük meg, hanem vadidegeneket. Akik talán majd megmentik a mi gyermekeinket. Ezen is sokat gondolkoztam már. A gyermekem sosem fog "megtalálni", eszébe sem jut majd keresni. Nem fogja tudni, ki vagyok-voltam. Neki "csak" egy anya leszek. Jobb esetben Az Anya!! De engem sosem fog ismerni. De talán jobb is így. Ha olyan lesz, mint én, rá(m) fog érezni. Látni fogja azokat a dolgokat, amiket én is látok és meg fogja menteni magát. Érteni és érezni fogja a dolgokat, meg fogja találni a saját embereit az életben és bölcs szemmel fogja szemlélni a világot. Vajon ki választ engem??

 

"Wir sind zeitlos, und du bist tot." (Laibach: Das Spiel ist aus)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Mámor

Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy hirtelen azt sem tudom, hol áll a fejem... Legalábbis gondolati szinten. De mivel most szakadt rám a csend és a magány, ezért most összeszedem magam és megpróbálok elmesélni valamit. Ez még az összes mindenféle sokkoló történés előtt volt. Ha akkor szavakba tudtam volna önteni az érzéseimet / érzékeléseimet, akkor így kezdtem volna.

<Nem érzitek úgy, hogy minden el van cseszve??> Amikor ez a gondolat járt a fejemben, a lakás már szunnyadt, egyedül voltam a sötétségben, éjfél után járt az idő és megint elnyomtam magamban a vágyat, hogy írjak... Mert aludni kellett a munka miatt. Kicsit üldögéltem a kikapcsolt gép felett és ez a mondat motoszkált a fejemben. Aztán jókislányként elmentem lefeküdni, becsusszantam az ágyba Mannocska mellé és megkönnyebbültem, mint mindig. Jóérzés töltött el, hogy ott szuszog mellettem az a valaki, aki megszépíti az életemet. Mindig. Megnyugtató. De közben szabad is vagyok. Szabad vagyok gondolatban, odabent, oda és azzal megyek, akivel akarok...

Akárcsak a való életben is. Én ott voltam, de ti nem. Pedig bármi megtörténhetett volna. Én szóltam. Április 9. Ha ott lettetek volna!! De nem voltatok és így nem élhettétek át, amit én. Persze társaságom akadt, de furcsa-groteszk módon egy nő személyében. Nem kandúr volt kéremszépen, hanem hölgyike... Még ilyet!! Pff!!! No de sebaj, hisz' mindig szabad vagyok. :P És hát ez is ....szerű volt. Mindegy is. Hogy is mesélhetném el ezt az egészet??

Adott egy zenekar, aki megteremtette a saját kultuszát, adott egy jujjhangú énekes, adott egy helyszín és a többiek. A többiek, akik ugyanolyan átlagosak voltak, mint én. Mert most kiderült, hogy kik azok, akik ugyanolyan elvetemültek, mint én. Jelentem bárki, akár mindenki. Mert ahogy megfigyeltem őket az este, és ahogy másnap mentem az utcán, eszembe jutott, hogy mindenhol ott vagyunk, mindenhol ott lehetünk, hiszen bárki lehet közülünk. Egymás közt járunk és nem is tudunk róla!! Zseniális!! Ebben az egy szóban benne van minden az estével kapcsolatban. Amikor pár perc nyekergés után lenyomnak két olyan számot, amire csak bámulni vagy képes, hogy akkor ez most mi?? Aztán szép lassan, fokozatosan, észre sem veszed, de már együtt ugrálsz, hullámzol a tömeggel. Egy ritmusra ver a szívetek, mindenki másfele száll, de ugyanaz a rezgés járja át a testedet, mint a többiekét... Aztán győzz vele mit kezdeni... Érzed, ahogy az ereidben végignyargal a zene, a tested remeg a hangerőtől, a fények elvakítanak, és annyira élvezed, hogy egyszerre szédülsz és van hányingered. Elájulnál, de még arra sincs erőd. Mint a sex megintcsak. Amikor a vágyak már olyan magasra hágnak, hogy a gyönyörtől meg akarsz halni, kívánod, hogy meghalj. Hogy ott érjen véget az élet. Abban a tökéletes pillanatban. (talán ezért mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni...) Ott akarod megállítani az időt. Abban a szempillantásban, hogy elvesztetted az eszedet, és hiába őrültél meg, úgy is akarsz maradni... Folytassam?? Ahogy belédszuggerálták a zenét, ahogy a hang körbefont, behálózott, belédmart, megkapaszkodott és csak fúrt egyre mélyebbre és mélyebbre, a füleden át az agyadig, a bőrödön keresztül a csontjaidba, hogy elérje minden porcikádat, hogy belülről csiklandozzon. Hogy belülről indítsa el a mozdulatot a lebegésben, amibe belehelyezkedtél. Amikor állsz a tömegben, a fények elvakítanak, becsukod a szemed, egyedül vagy a tánctéren és elkezdesz ringatózni... Ugyanaz az érzés, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor az indussal táncoltam a discóban... Mintha csak ott a színpad kellős közepén simulna valaki hátulról szorosan hozzád, hogy aztán együtt ringjatok a zene dallamára. Hogy közben vágtázzon közöttetek az energia, ami a csúcsponton fog kisülni és felrobbani...

Együtt őrülni meg a tömeggel, egyszerűen csak eldobni a láncokat, amik fogva tartottak. És éreztem, hogy ez hiányzik az életemből. Hogy néha kilépjek, alámerüljek a sötétség titokzatos világába. Hogy azt a kettős életet éljem, amire születtem. Hogy néha elengedjem magam és elhagyjam a korlátokat, hogy átlépjem azt a bizonyos vonalat. Hogy újra érezzem, hogy pezseg a vérem. Néha oda kell baszni a "normális" életnek. Főleg, ha kezded úgy érezni, hogy az egész olyan, mintha igaz se volna. Mintha egy szépen megformázott forgatókönyv lenne, amiben hétről-hétre, napról-napra ugyanazok a dolgok történnek. Felkelsz, dolgozol, hazajössz, alszol, felkelsz, dolgozol, hazajössz, alszol. Tökéletesen helytállsz minden területen az életben, elvárásszerűen, ahogy az meg vagyon írva a nagykönyvben. És forog a kerék, megy a szekér, és mégsem vagy boldog, mégsem érzed azt, hogy élsz. Látod, hogy zajlik az élet, de nem érzed, hogy bármi is történne... Ha ez az érzés megfogant, javaslom, gyorsan menj el egy rockkoncertre!! =) Engedd el magad, és hagyd, hogy arra az egy éjszakára előjöjjön saját magad a jól bekeretezett kép mögül. Mozdulj meg, gyere elő a kirakatból, vegyél egy mély levegőt, fújd ki, rázd meg magad és hadd szóljon!! Olyan ez, mint Hamupipőke... Egy éjszakára hercegnővé válhatott. Ez is ilyesmi. Csak a sötétebb formája!! =) Szóval bármi megtörténhetett volna... de nem voltatok ott!! Azóta beakadt a lemez... most is szól a zene, ilyen ez az új szlovén művészet!! :D Hmmmm!!!!

És inkább abbahagyom, mert kezdem érezni azt, amit ott is, és nincs itt senki, akin "levezethetném" a vágyaimat!! :P A többi sokkoló dolog meg most nem kap helyet eme bejegyzésben, mert csak szép sorjában. Az egyik még alakulóban van, a másik meg, drága Lovagom... rabolj el, és beszélünk mindenről!! =)

"Walk with me." (Laibach: Walk with me)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Kábulat - drog - zűrzavar - segélykérés

Minden egy fb üzenettel kezdődött, március 24-én... Egy üzenet, amely felkapott, meghatott, megpörgetett, majd földhöz vágott... Edzésre menet hallgattam a zenémet és eltűnt körülem a világ, kiszakadtam a valóságból és furcsa, szürke zónába kerültem, félig öntudatlanul, elrugaszkodva a világtól... Aztán odaértem, kihúztam a fülhallgatót a fülemből és úgy éreztem magam, mintha egy ájulás után tértem volna magamhoz. Kába voltam, gyenge és féltem... Mi történik?? (Sajnos, amikor kéne, sosincs nálam toll-ceruza, hogy feljegyezzem a gondolatokat, amelyek rágják az agyam...) Vártam és nem történt semmi. De talán itt kezdődött el az elmúlt hét ámokfutása...

Azóta csak hallgatom a zenémet, mint egy drogos, amikor csak lehetőségem adódik rá és agyalok... Valóban vissza kell találnom önmagamhoz?? Elvesztettem önmagam?? Mi a jobb?? Visszatérni a "régi" magamhoz, szenvedni és csodálatosakat írni, vagy követni az utamat, a kijelölt utamat, még, ha nehéz is és veszteségekkel is jár. Vagy elvesztésekkel. Nehéz kérdés, mert vannak, akiket nem akarok elveszíteni. Mi a jó megoldás?? Ezen rágódok, ez nyomaszt a leginkább... Ki vagyok én?? Mivé váltam?? Ugye látjátok, hogy nem tűntem el?? Vétkeznem kell. Hogy érezzétek. /Walk with me.../ Úgy érzem, széthasadok, mintha jég alá szorultam volna, kiabálok, hogy hé emberek, itt vagyok, nem vesztem el. Ugye láttok?? =(( De az is elég, ha éreztek. Akkor még minden rendben van.

Felnőtté válni azt jelenti, hogy eltűnsz és elveszted a csodát, aminek birtokosa voltál?? Azt jelenti, hogy beleolvadsz a semmibe, a sokaságba, a mindennapiba és leperegnek rólad az élet és az éjszaka sötét kis titkai?? Azt jelenti, hogy nyitott könyv vagy, titkok és cinkostársak nélkül?? Ezt nem akarom. Lehetsz romlott felnőtt, aki igazából nem nőtt fel, csak a "normális" világ felé, és valójában még mindig egy titkokkal teli gyerek. Ezt sem akarom igazán. Vagy lehetsz egy bölcs, titokzatos becsületes-romlott lény, cinkostársakkal és megannyi szenvedéllyel. Ez lenne a legjobb. De vajon tényleg van ilyen?? Melyik a helyes út?? Melyik a helyes út, hogy a vétkeiddel még el tudj számolni?? Hogy kell helyesen cselekedni, hogy mindenki ki legyen elégítve?? A társad, a cinkosod, és te is?? A lelked, az elméd, a tested?? Ilyen gondolatok kavarognak bennem, miközben úszom az árral és próbálom kínlódva megtalálni a következő lépést, hogy mindenhol helyt tudjak állni... Próbálom kialakítani önmagam úgy, hogy minden téren elégedett legyek önmagammal. Kívánom a bűnt, a szenvedélyt, de kívánom a nyugalmat, a békét is...

És valahol a Nosferatu-ban ott vagyok benne én is, ott vannak az én gondolataim is, együtt érzem a <Kölyökkel>, hogy milyen az őrület és a valóság közt vergődni. Milyen nehéz megkülönböztetni igazi valónkat az igaz valótól... Hogy is van ez?? Én vagyok az őrült a normális világban, vagy normális vagyok a saját őrült világomban?? Jó úton járok a normális világban, vagy magam ellen harcolok normálisként egy világban, ami nem az enyém és talán soha nem is lesz az?? Valóban magamra kell erőszakolnom a normális világot, hogy élni tudjak benne?? Nem akarok az lenni, aki téves hiedelmében magára erőszakolja azt, és amikor már túl késő, jön rá, hogy nem kellett volna... Hogy lehet túlélni ezt a világot?? Feltételezem bárhogy... csak nem mindegy, mi jön utána. Vajon, ha bűnbe esek, akkor tényleg vétkezek, vagy, ha önmagamként viselkedek, akkor az az én világom szerint normális és nincs bűn... és folytathatnám, de mégiscsak a legalapvetőbb kérdés, ami minden kérdést és választ meghatároz, hogy KI VAGYOK ÉN?? Ha ezt tudnám, már tudnám, miként járhatok el az életemben... De akkor ugye túl egyszerű volna... Hjajj!! El kéne tűnnöm egy kicsit. Elrabolsz?? Előkeresem a kis dobozkát és kísérj el egy útra!! Légy velem ott!!

Nemsokára visszavonulok egy kicsit, helyre kell magam hoznom. Megint találgathatnánk, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás... De nem fogok találgatni. Érzem, hogy egy kicsit vissza kell vennem, egy kicsit meg kell állnom, el kell gondolkodni, hogy hogyan is hozzam helyre magam. Nem állapot, hogy egyszercsak elkezdek fájni és nem múlik el. Nem állapot, hogy vannak edzések, amelyeket csak szédülések és rosszullétek közt tudom végigcsinálni. Hogy közben sírhatnékom van, ki tudja mitől... Nem állapot, hogy egyszercsak azt mondja az orvos, hogy nem adhatok vért, mert egy kicsit vérszegény vagyok. Nem állapot, hogy ezek után elkezd fájni a fejem és három napig nem tudok magamról, mert csak hasogat és baszogat... Nyomorultul érzed magad, semmirekelőnek, sírnál és fetrengenél, de próbálod megőrizni méltóságodat. Még, ha egy rakat szerencsétlenségnek is érzed magad... Megpróbálsz nem parádézni, nem hisztizni. Megpróbálod ugyanúgy végezni a mindennapi dolgaidat... Miközben egyszerre marogatnak a lelki és testi fájdalmaid... És tipródsz és szenvedsz, miközben tudod / érzed!!, hogy dolgod lenne, hogy meg kell találnod magad, hogy el kéne mondanod, ki kéne nyilatkoztatnod, hogy mi is van... Hogy mi történik veled. De nem találod a szavakat...

Nem tudom átadni az érzéseimet, a gondolataimat. Nem tudom megosztani veletek (VELED), mert még előttem is kuszák, nem nyerik el végső formájukat, rejtőzködnek és az őrületbe kergetnek. Minimális létszámú olvasótáborom (akikről tudok) talán nem tud kiigazodni rajtam mostanában, talán nem érez úgy meg, mint korábban. Bocsánatotokért esedezem, de válság van, ahogy szokták volt mondani. Próbálok derűs lenni, de belül gyötrődök. Keresek valamit, még magam sem tudom, mi az. Egyet tudok, hogy nem találom.

Olyan egyszerű lenne feladni. Eldobni mindent és visszaugrani a mélységbe, a sötétségbe, ahol legalább már vakon tájékozódok. Egy-egy pillanatra felbukkan a múlt, mint a Filmfesztiválon is, magamra ismerek és kinyilatkoztatnék, de mégsem teszem. Eltemetem a múltam, hogy ne a múltam alapján ismerjenek (meg). Eltitkolom, hogy ki voltam (vagyok), miből lettem, honnan jöttem. Fáj. Annyi jóindulattal vagyok körülvéve új környezetemben, hogy nem akarom magammal bántani őket.

És egyszerűen nem megy... Folytatni szeretném, de nem tehetem, lejárt az időm... Szerettek még?? Hadd érezzem!!


I"f you wanna change the world....Do it with a feeling" (Laibach: Americana)

"Oceans of peopleOceans of souls" (Laibach: Eurovision)

"Run for your life"( Laibach: Bossanova)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

S. - A gyermekkor elvesztése

Nem akartam írni, mert akkor át kell élnem, hogy fáj és hogy hiányzik. Át kell élnem és el kell engednem. De mivel már két hete, illő lenne mgemlékezni a Kismacskámról.

Családunkban a szeretteink nagyon jól tudnak időzíteni. Már, ami az elmúlást illeti. Mamikám karácsony előtt egy nappal, a Kismacskám meg nőnapon hagyott itt minket. Akkor vettem észre, hogy megöregedett, amikor elköltöztem. Öt éve. Elhagytam anyukámat, elhagytam a Kismacskámat. Megléptem, elmenekültem, hátrahagytam a süllyedő hajót, hátat fordítottam a szeretteimnek és felépítettem a saját világomat, amire vágytam. És őket nem mentettem meg (ki)... És már csak azt vettem észre, hogy a Kismacskám megkopott, megöregedett, meglágyult.

De mivel ez egy emlékezés, emlékezzünk. Nézzük meg, hogyan fonódott össze sorsunk végérvényesen. Történt egyszer, hogy a család egy másik tagja már annyira utálta a drágámat, hogy ki akarta tenni a szűrét. Mi meg inkább befogadtuk. =) Hát így lett ő a családunk tagja. Így dőlt el  a játszma a kutyák és a macskák imádata között. Így lettem macskás. "Véletlen"... Még egy kis porbafingó, nyeszlett, vernyákoló cica volt, aki, amikor az asztalon volt és fater megsimogatta, eldőlt. Aztán felcseperedett, szép 8 kg-s nagymacskává és mivel macskából van, neki is megvolt a természete. Engem nem szeretett, faterral háborúzott, ki a nagyobb kan. De engem még bántott is, rajtam élte ki, hogy én vagyok a leggyengébb, engem lehet "molesztálni". Aztán fater megtanította neki, hogy a gyereket nem lehet bántani. Azóta imádtuk egymást. =) Sőt, amikor még fiatal és vad volt, csak én nyúzhattam. Persze mi is harcoltunk, de csak játékból. És élveztük. Nem volt kedves macska. Macska volt. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ült az ölemben dorombolva, miközben agyonkényeztettem. :D De kergetőztünk, vadásztunk, ökörködtünk. Szerette a citromos joghurtot, a chipset, a fagyit, felnőttkorában rászokott a kávéra és a cigire, amit én persze nagyon elleneztem. Tekintélyt parancsoló méretét mindenki csodálta és mivel macskából volt, akármilyen rosszat is csinált, azért mindenki imádta. Mert hát rossz volt, mint a bűn, az biztos is. Emlékszem, amikor felmászott a létrán (merthát ugye csak kényelmesen) az emeletes ágy tetejére és ellopta az egyik plüssállatomat, vitte, mint valami zsákmányt. Persze kisgyerekként ezen kiakadtam. Emlékszem, amikor annyira nézte a madarakat az erkélyen, hogy nagy bámulásában kiesett a harmadikról és az alattunk lévő napernyőre zuhant. Azt a kétségbe esett nyávogást, amit ott levágott... Emlékszem, amikor a becsomagolt péksütimet valahogy kibontotta és megcsócsálta. Emlékszem, amikor a számból ette ki a ropit. Emlékszem, ahogy pacsit adott, ahogy szaladt a kezem után és közben murcogott, amikor álmában beszélt és rángatózott. =) Ahogy tudott berregni és az a kedves kis tekintete, amikor bánatos voltam és ő csak ott volt velem. =) Emlékszem, ahogy egy hét után, mikor visszajöttem az edzőtáborból, észrevettem, mekkorát nőtt és ő csak úgy nyávogott örömében, hogy hazajöttem. =) Emlékszem, amikor kint az erkélyen megszaglászta a száradó vízfestéket és tiszta kék-zöld volt a pofája, amikor bejött. Emlékszem, hogy mindig belemászott a szatyorba, amikor anyuka hazajött a bevásárlásból. Vajon én mit kaptam?? :P Emlékszem, ahogy ráült anyuka keresztrejtvényére és csak dorombolt, hogy hé, most velem foglalkozz, etess meg, vagy valami!! =) Íme, itt van ő, a másik S., így emlékezzünk rá, teljes pompájában!! Ilyen fennségesen!! Drágám!!

De emlékszem az utolsó hetekre is. Amikor anyukám azt mondta, hogy már annyira nem eszik, nincs valami jó étvágya. Sok időket töltött egy-egy helyen. Legutolsó helye, amit véglegesnek gondolt a fürdőszoba volt. Amikor már több napja nem volt hajlandó kimozdulni onnan, max enni, akkor már tudtam, hogy ez mit jelent. Utolsó kényszeredett próbálkozásom, hogy elkerüljük azt, aminek meg kell történnie, annyi volt csupán, hogy megpróbáltam kihozni a fürdőszobából. Kértem, hogy ne menjen vissza, de hajthataltan volt. Nem harcolt, de a tekintetében benne volt, hogy engedj vissza, ne tarts fel... És visszaengedtem. Ha ő ezt szerette volna, én megtettem. Mert szeretem. Ekkor szegénykém már csak csont és bőr volt, árnyéka régi önmagának. Csak a csontocskájára tapadt szőrt simogattam, megsirattam és elmondtam neki, hogy nagyon-nagyon szeretem. És közben arra gondoltam, hogy cserben hagytam. =(( Aztán lefeküdtem és másnap hazamentem. Ekkor láttam utoljára.

Aztán kaptam a hírt, hogy lehet elviszik állatorvoshoz, mert már egyáltalán nem eszik. De mégiscsak inkább várnak még egy hetet. Következő vasárnap elmentünk kirándulni, és gondoltam utána még egyszer, utoljára elbúcsúzok tőle. De épp lekéstük. Anyuka várt minket kisírt szemekkel az ajtóban, és csak annyit mondott köszönés után, hogy meghalt. És elsírta magát. A kis drágám megkímélt attól, hogy végig kelljen néznem, ahogy elhagy minket. Bent feküdt az ágyon betakarva, nyitott szemekkel, mozdulatlanul és már nem volt ott. Már nem volt köztünk. 15 perc. Ennyit késtünk. A táskámban pedig ott lapult a fincsi kaja, amit vittem neki, hátha... A lakást megülte a komor csend, mindenki elmerült a saját gondolataiban. Én meg leültem a cicám mellé, lecsuktam a szemeit és csak simogattam a kis éllettelen testét, ami még mindig a legszebb cicához tartozott. És mit lehet ilyenkor tenni azzal a gyönyörű vázzal, amely a természet egy titokzatos lelkét őrizte?? Gondoskodni kell róla. Legyünk erősek. Felhívtam egy állatmentőt, hogy szállítsák el. Rendben, másfél óra múlva ideérnek vidékről. Ebből két óra lett. Fater betette a drágámat egy cipősdobozba, merthát mégiscsak. Én meg csak simogattam és simogattam, beszéltem hozzá, mikor nem látták és próbáltam realizálni, hogy ő már nincs itt, ez már csak a váz, amiben lakott. A test, ami a jelmeze volt (nekünk is van jelmezünk!!). Mire kiértek, a testecskéje már hideg volt és merev... Egy megmerevedett csontváz, ami egy utolsó édes pózban ránkmaradt. Egy váz, amibe mi még beleláttuk azt a sokmindent, amit fent leírtam... Furcsa egy holttestet látni, legyen az ember vagy állat. Mintha egy leeresztett lufit, vagy egy üres üveget néznél... Próbálj meg elvonatkoztatni az élettől és csak egy üres valamit látni, ami egykor eleven volt... Őrjítő és egyben rendkívüli. Aztán megérkezett a fickó egy szemeteszsákkal... Igen, ennyit ér egy állat. Egy szemeteszsákot... Végül a dobozra rákerült a fedele, átadtuk egy vadidegennek, rábíztuk egy családtagunkat... Végignéztük, ahogy beteszi az autó hátuljába és elviszi a sötétségbe... Ennyi, nincs tovább. Mi meg ottmaradtunk magunknak és az élet nem állt meg, megy tovább...

Sajnos nem sok ember tudja megérteni, hogy hogy lehet "csak egy állathoz" így ragaszkodni. Én sajnálom az ilyen embereket. Nem is lehet nekik elmagyarázni, hogy egy ilyen kis jószág a maga "egyszerűségével" és puszta létezésével mennyi erőt és energiát adhat az embernek. Főleg egy macska. A maguk rejtélyeivel, titokzatosságukkal és sötétségükkel. De nem is magyarázom inkább. Aki macskás, úgyis tudja. Úgyis érzi ezeknek az energiavámpíroknak a hatalmát. =)

R.I.F.


"Isten teremtményei közül csak egy van, amelyet nem lehet igába hajtani. Ez a macska. Ha a macskát keresztezni lehetne az emberrel, az az ember előnyére válna, viszont a macskát lerontaná." (Mark Twain)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Pillanatok

Ez lesz minden pénteken??!!

Mennyivel jobb lett volna inkább ott maradni és tovább napozni, miközben nézzük az alant elterülő tájat (történeteket kitalálva, hogy az vajon villa vagy gyártelep...) Állni az ölelésben és érezni, ahogy a vágy lovacskái átvágtatnak beléd...

Ehelyett belecsöppentem egy családi tragédiába, egy sorsba, mindenki sorsába. Ha elég bölcs lettem volna, mondtam volna valami megoldást. Ha ők lettek volna elég bölcsek, csak annyit mondtam volna, hogy karma... Persze hazafelé mindenhol nyomort és nyomorékokat láttam, csúnya világot, nagyon csúnyát... És kezdetét vette az érzelmi ámokfutás...  Hirtelen elkezdtek nyomasztani a gondok. A világ gondjai. Toporzékolni vagy sírni lett volna kedvem a tehetetlenségtől. A csalódottságtól, hogy a világ talán mit sem változott. Az én világom igen. Én álmodtam (álmodok) magam köré egy új világot. Egy jobb, élhetőbb világot. Megharcoltam magamnak ezt a világot. Sokat és mélyen szenvedtem, hogy rájöjjek dolgokra, hogy elnyerjem a szabadságom. Azt a szabadságot, amiről azt hittem, elvették tőlem. Szenvedtem, kínlódtam, amíg rá nem jöttem, hogy én vagyok saját börtönöm őre. Hogy az őrület annyira elvette az eszemet, hogy a végén saját magam húztam zacskót a fejemre, amivel aztán saját magam fojtogattam... És hol voltak akkor az "ellenségeim", akik "el akartak törölni" a föld színéről?? Megmondom én, hol. Sehol se.

És talán ezért is érint mélyen és nehezen ez a téma. Mert újra át kell éreznem a hibáimat, újra szembe kell néznem tévedéseimmel és tudatlanságommal. És azért fáj, azért hasogat, mert én már tudom, én már végigmentem ezen az úton. Persze "csak" a saját utamon. És ez nem teljesen az az út. Nem vagyok öreg, de a Kislány még kislány. Tudja ő, hogy valami nem stimmel, azt is tudja, hogy mi lesz ebből, hogy miért nem jó ez. De még nem érzi. Még csak az eszével tudja, de a szívével nem. Még nem érintette meg.

"Miért, akkor te hogyan lázadtál??" - Belül - vágtam volna rá. De ez így nem lett volna érthető. Nem mondhattam azt, hogy hogy is volt ez igazából. Talán a szavak jelentését sem értette volna. A lelki jelentését meg pláne. Veszélyes olyat mondani valakinek, amit még nem érthet meg. Ezért inkább nem mondtam semmit. Nem mondtam el, hogy...

... belülről lázadtam, észrevétlenül. Nem vagyunk egyformák, én inkább introvertált voltam, egy jó adag önzőséggel, lenézéssel, gyűlölettel és dühvel. Megfűszerezve udvariassággal, jólneveltséggel, felelősségtudattal. Így, mivel nem akartam bántani az embereket - miközben persze a legyilkolásukon elmélkedtem - magamat bántottam. Önpusztítással lázadtam a tehetetlenség ellen, írással és titkokkal a bezártság, a magány ellen. Más kapukat nyitottam ki, amin az őrület kiszabadulhatott, mielőtt a cellámban felfalhatott volna.

Már kiskoromban is az éjszakákat szerettem, amikor lebontogathattam önvédelmi falaimat és átengedhettem magam az álmaimnak, a képzeletemnek, ahol mindig én voltam a törékeny, a védelemre szoruló, és mindig volt egy <hős lovag>, aki megadta nekem azt a boztonságot és azt a mérhetetlen nagy szeretetet, amire mindig is vágytam. Mindig megcsókolt, a karjaiba zárt és mindig, mindig vigyázott rám... Mert hittem, hogy a jók elnyerik a méltó jutalmukat, hittem azt, hogy engem is felszabadít valaki azzal, hogy olyan erősen szeret, olyan mélyen, ami széttéphetetlen... Nem is tudom, hol repedt meg ez az álomkép. Talán azért nem szerettem tininek lenni, és azért vágytam már a felnőttkort, mert korán éreztem rá a fájdalomra... És onnantól nem éreztem jól magam a bőrömben, onnantól gondoltam úgy, hogy mindenki ellenem van, hogy a korosztályom ki akar csinálni... Alig 14 évesen találtam magam szemben az első, igazi, engem érintő, mély hazugsággal... És akkor és ott sokkot kaptam azt hiszem, ami elburjánzott... És attól kezdve nem volt megállás. Egyre mélyebbre süllyedtem, és egyre jobban belekeveredtem, egyre jobban belesodortam magam a, a, a, nem is tudom, milyen képet fessek róla... abba a torz, szűk, levegőtlen, kicsi világba, ahova nem nagyon tudott betörni a fény... Mindig próbálkozott, de én mindig igyekeztem ellenállni. De mint tudjuk, nem hazudtolhatjuk meg önmagunkat. És nincs is erősebb dolog az ember életösztönénél. Ha nem is ugyanoda, a kezdetekhez, mégis hozzá nagyon közelre vissza lehet térni. Ha az a sorsod, hogy élj és szeress, akkor úgy is lesz. A legnyomorultabb pillanataimban is tudtam szívből szeretni, ölelni, csókolni, érinteni, érezni másokat, akár Kishercegeket, akár Ismeretlen Ismerősöket, akár Óriásokat, akár az Ősiséget... El tudtam érni olyan szíveket is, akik nem is gondolták volna. Tudtam szeretni szelíden, vadul, finoman, durván, őszintén, hazugan... Bárhogy. Szerettem ágyban, kocsiban, hotelben, búvóhelyen, táborban, táncparketten. Mert ami (aki) élni akar, az élni fog... És ez fordítva is igaz... "Nem fogok 50 éves koromig élni." Elhunyt életének 42. évében... Ennyi. Ez egy különbség. Ő Halálra ítélte magát, én Életre... Ettől persze megérthettük volna egymást... Sőt, ebben szinte biztos is vagyok. De ez nem adatott meg. Talán egy másik életben. Addig meg marad az elmélkedés, az elmélyülés, hogy válaszokat találjunk a kérdéseinkre.

A múlt és a jelen kérdéseire egyaránt. Talán mindig lesznek megválaszolatlan kérdéseink, de én bízom benne, hogy egyszer minden választ megkapunk. Amikor eljön az ideje... Választ kapok, hogy miért szaggatták szét a szívemet olyan fiatalon, amikor még ártatlan voltam és annak is kellett volna maradnom. Nem szabadott volna még belekóstolnom az igazi világba... Még igazán kaphattam volna egy kis időt... Választ kapok, hogy mi (és miért) szakította el tőlem az első igazán becsületes embert?? Hogy miért álltam ellen a Kisherceg kísértésének?? Hogy miért mondta azt a Démon, hogy csak maradjak vele egy-két évig?? Hogy apánk miért engem választott ki magának nálam szebb lányok közül?? Hogy miért tűnnek el szó nélkül barátok, akik nagyon fontosak?? Amikor látszólag minden rendben (volt)?? Tudod, Lovagom, az eltűnt barátok azért fájnak ennyire nagyon, mert van köztük olyan is, akinél azt a bizonyos érzést éreztem, amiről beszéltünk... Hogy már ez előtt a világ előtt is volt közünk egymáshoz... Elég volt pár óra beszélgetés - akármiről, bármiről, semmiségekről - ahhoz, hogy mélyen kötődjünk egymáshoz... Mert vadidegenek, akik általános témák boncolgatása közben ismerkednek, nem kötődnek egymáshoz máris a beszélgetés végeztével... Pedig itt ez történt, kérem szépen, talán ezért nem tudok belenyugodni a veszteségbe. Pedig nagyon próbálkozom.

Ezért is jó néha kiülni valahova és csak bámulni a tájat, nézni a messzeségbe és merengeni dolgokon. Csak ülni csendben, miközben a gondolatok, mint a szellő átjárják a testedet, a szívedet. Beszívni a levegőt, amiben információk terjengenek... Mint sex után... Hasonló érzéseket lehet elérni... Mindkét esetben el lehet szállni, ki lehet lépni önmagadból, kiléphetsz a testedből és lebeghetsz a kellemes kábulatban, amiben nyugalom van és béke... Nincs semmi, csak szeretet és tökéletesség, harmónia, megnyugvás... Egy lázálom, extázis, amiben tompák az érzékeid, mégis élesen érzel... Nem vágysz már az érintésre, ellazulsz, a szemeid fennakadnak és csak szabadulni akarsz a testedből, ki akarsz szakadni, ki akarsz lépni, mert tudod, hogy valami felsőbbrendű tisztaság vár odakint-fent!! És mindez egy pillanat, amikor a gyönyör rádmosolyog, a kezét nyújtja, de az utolsó pillanatban visszahúzza... és te visszazuhansz abban a pillanatban, miután felrobbansz, miután egy pillantra meghaltál... Ugye nem is olyan félelmes az a "fránya" Halál?? :P Hmm.... "Éhes" vagyok... =)

De ilyet sem lehet mondani egy kislánynak. Hogy a belülről lázadás önbántalmazással, írással, titkokkal és túlzott sexuális étvággyal jár... Ilyet nem lehet tanácsolni egy kislánynak. Inkább csendben maradok és nem mesélek... Nehogy rossz példát vegyen egy egyébként nem rossz dologról. Nem mindegy, hogy az őrület vagy a szülői "zsarnokság" ellen lázadunk ilyen eszközökkel. Az egyik életmentés, a másik öngyilkosság. Remélem nem kislányom lesz... Úristen, milyen szülő leszek?? De ez egy másik történet, aminek még nincs itt az ideje. Maradjunk annyiban, hogy sok pasi, legyen az idegen vagy ismerős, sokszor mentették meg az életemet egy pillanatnyi gyilkossággal. És valószínűleg nem is tudnak róla, hogy hányszor mentették vagy hosszabbították meg az életemetet azzal, hogy elvettek, hogy megkóstolhattam őket... azt hiszem, most abbahagyom, mert így nem fogok tudni aludni... Szép álmokat drágáim!! Érezzetek!!


"... az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe a saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember." (Szepes Mária: Vörös Oroszlán)

"A szeretkezés a test nyelvén elbeszélt isteni szeretet. Az ölelésben és a kéjben megnyilvánuló egységélmény. A magyar "szeretkezés" jó szó, hiszen az ember minden rétege szeretni akar: a teste is, a lelke is, a szelleme is. ... És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkeznek", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extáziásban azt kérdik egymástól: hol voltál ennyi ideig?..." (Müller Péter: Szeretetkönyv)

"I feel you." (Depeche Mode: I feel you)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Akasztott ember

Talán mint Tessa Jean-t, engem is kísértenek a hangok odabent, talán nekem is sugdosnak, és talán én is leírom őket, mielőtt kárt teszek valakiben, vagy mielőtt olyan helyre kerülnék, ami nem jó hely... Persze a hangok sose fognak elhallgatni és sajnos nincs olyan ember a környezetemben, aki megértené ezeket a dolgokat. Aki - szerintem - megértené, már halott és nem volt lehetőségem ismerni. Ezt vehetjük balszerencsének is. Hogy lehet valakiről, akit nem is ismertél, mély meggyőződéssel azt gondolni, hogy ő biztos értené ezt az egészet?? Hogy lehet azt érezni mélyen legbelül, hogy ő, hogy Ő az a valaki, aki olyan volt (lehetett), mint én?? Azzal a különbséggel, hogy én nem végzek pusztítást, nem hagyok akasztott embereket magam után. Azzal a különbséggel, hogy ő talán sosem próbált meg beilleszkedni a normális világba. Talán ő nem küzdött maga ellen, talán tudta, hogy felesleges. Talán úgy érezte, hogy jobb pusztulni, mint megalkudni. Én nem tudom ezt tenni. Amennyire egyformák lehetünk, annyira különbözhetünk is. Én igyekszem egy jobb világot teremteni magamnak, igyekszek a fény felé menni, küzdök azért, hogy mindig a víz felszíne felett legyek, hogy ne bukjak alá és ne adjam át magam a fojtogató mélységnek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Mennyivel egyszerűbb lenne eszetlenül, gondolkozás nélkül rohanni a betonfal felé, mennyivel egyszerűbb lenne kiugrani az emeletről, kilökni valakit az úttestre, lerúgni valakit a mozgólépcsőn, beleharapni, belemarni a másikba, elvenni a kedvét, lelombozni, közönségesnek lenni... Mennyivel egyszerűbb lenne vadnak, féktelennek és öntörvényűnek lenni... És mégis. Mégis küzdök, hogy beilleszkedjek, hogy elfoglaljam a helyem a "normálisak" között, hogy példás legyek, hogy stabil hátterem legyen, hogy biztos, szilárd lábakon álljak. De jajj, néha olyan nehéz!! Nehéz nem kimondani a véleményemet, nehéz magamba fojtani az egyszerű durva igazságot, azt, ahogy én látom a világot. Ami másnak lehetőség, az nekem közönséges zsarolás, kizsákmányolás, lealacsonyítás, tárgyiasítás. Lehet, hogy tényleg én látom rosszul a dolgokat, de nem ugyanonnan jöttünk, más világokból szereztük a tapasztalatunkat, ami a meggyőződéseinkhez vezetett minket. Ez van. Könyörgöm, ettől még nem fogom elhallgatni az érzéseimet és a véleményemet. És látjátok, így mégis bántok és marok. De azt hiszem, nem tehetek róla. Persze összeszedhetném magam. Még ennél is jobban. De még ezt is nehéz összehozni. Tudjátok mennyire nehéz rövid pórázra fogni és sajátkezűleg fojtogatni saját magam?? Saját magam arcul csapni, hogy parancsoljak lázongó lelkemnek, a saját számba harapni, csakhogy ne bántsak és ne marjak. Mert úgysem értenek, ahogy a "történelem" annyiszor bebizonyította. Nem is érthetnek, egyszerűen nem szabad, hogy értsenek. Tilos!! Egyedül kell az őrület szélén egyensúlyoznom, küzdeni magammal magamért, egy olyan vékony határon, ahonnan bárhova dőlsz, csak rossz lehet. Ha a normális felé, azért, ha a nemnormális felé, akkor meg azért. Szigorúan ott kell állni középen. Ott állni mozdulatlanul és nem meginogni... Hát én ezt nem tudom megtenni. Néha, mint most is, le kell zuhannom, meg kell mártóznom az őrületben, alá kell merülnöm abba a világba, amibe ő megtért. Talán ő már nem tudta elviselni az állandó ambivalens érzéseket, amelyek belülről kétfelé szakítanak. Ha nincs erőd, hogy mindkettőt kétfelől egyszerre visszahúzd és megálljt parancsolj nekik, elvesztél. Ő elveszett. Lehet, direkt. Lemondott az egyikről a másik javára. Lemondott a normális életről az őrület javára. Oda egyszerűbb lejutni, csak sajnos a gyönyörei is sokkal rövidebb ideig tartanak és sajnos ott a szavatossági idő is sokkal rövidebb... Szegények, ha tudnák, hogy amikor egyszer fájdalmasan odamarok, hogy az tényleg szíven üt és megbánt, akkor épphogy csak kicsit odacsíptem, kicsit megcsócsáltam őket, aztán kiköptem, hogy ne essen semmi komolyabb bajuk. Ha tudnák, hogy ez semmi ahhoz képest, amit féken tartok. De nem tudják és nem is fogják sose. Sose fogják megtudni, hogy én mit harcolok odabent. Értük. Magammal. Velük. Látják a felszínt, talán megérzik a mélységet, de sosem fogják telibekapni. Se a jót, se a rosszat. Mindkettő halálos. Talán ezért van szükségem másokra. Hogy szétoszthassam. Ma hallgattam egy beszélgetést... Az is felszínes volt... és sok ilyen van. Nincsenek mélységek, nincsenek elmélyülések, nincsenek lélekbeszélgetések... Lovagom!! Beszélgetnünk KELL!! Rendben?? Szükséges... Sok dolgomat nem értik. Bolondságnak, szeszélynek tarjták. Pedig ezek a bolondságok és szeszélyek sokmindent elfednek, eltakarnak, elrejtenek. Reggel negyed hat óta fennvagyok, havas tájakon jártam ma, örök fehérségben. Az egyik fán láttam egy károgó varjút (vagy akár hollót, ahogy tetszik). Végítélet feelingem volt. Azon gondolkoztam, vajon a tetemünk felett szeretne-e már így károgni?? Vajon Abigeil anyához vagy Randall Flagghez küldene minket?? Jézusom, milyen lenne, ha ezeket hangosan kimondanám?? Már a vonaton éreztem, hogy ma írnom kell, hogy ezeket a gondolatokat le kell írnom, meg kell örökítsem. Valamiért fontosnak tartottam, mert egyből jött a gondolat és ismételgettem magamban... Emlékezni akartam rá. Lehet az egész tegnap kezdődött, miután eljöttem a tanítványomtól és mélyebben belegondoltam dolgokba. A generációjába. Kicsit lehangolódtam és elkedvtelenedtem. Mélységes szánalom fogott el. Meg a lehetőség, hogy talán ez egy újabb küldetés. Mint Razielnek, hihi... Csak nekem senkit sem kell feltámasztanom 3000 év távlatából. De azt hiszem, megint tanulni fogok valamit. Tanítás közben tanulmányozhatok valamit, amit talán meg kell ismernem és értenem. Egy újabb lépcsőfok, ahol egy ideig el kell időznöm... "Csókolom! ... Be tetszik jönni??" Zseniális!! Így kezdődött... Itt kezdődött el valami, amiből még nem tudom, mi lesz. De eddig az összes jelentkezőt elhajtottam, csak az ő anyukáját nem. EGKZ... ugyebár. Szeretkezni akarok. Érezni akarok, el akarok veszni, meg akarok veszni, harapni, karmolni akarok, el akarok süllyedni, fel akarok emelkedni, megszerezni akarok, el akarok venni, le akarlak győzni, tiéd akarok lenni... Hajjajj!!! Itt vagytok még?? Itt vagyok még?? Szeretlek titeket!! Fáradt vagyok. Hiányzol!! Igazán megfoghatnád a kezem!! Igazán magadhoz ölelhetnél!! Most van az a pont, hogy ha a régi életemet élném, előkerülne a késem és kiengedném. Dincs!! Nehéz őrültnek lenni megőrülés nélkül. Azt hiszem, én képes vagyok rá. Talán ez az alapállapotom. Az őrült, aki kifelé normális, befelé zakkant. Hasadt, mégis egész. Széttört, mégis sértetlen. Le kéne feküdnöm. Merüljünk alá!! Gyere...

 

".... de ha áthatja a hit és képes, ha kell reggelire is fájdalmat enni, az megtanul majd minden akadályon keresztül menni!" (Tankcsapda: A zene betemet)

"Lélekhangokból születtem és ez az, ami éltet" (Tankcsapda: Lélekhangokból)

"Kapaszkodj belém. Fogj erősen. Sötét helyekre foglak vezetni, de azt hiszem, tudom az utat. Csak ne engedd el a karomat. És ha esetleg megcsókollak a sötétben, ne ijedj meg; csak azért teszem, mert szeretlek.” (Stephen King: Csontkollekció)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

2014

Eltelt az új év első hónapja, mondhatnám, hogy boldog új évet, de erről már lekéstem. Bocsánatotokért esedezem. Saját nyomoromban sajnos nem azzal voltam elfoglalva, hogy az örömmel foglalkozzak. De most itt vagyok kedveseim, újra játékosként nézek szembe az Élettel, újra felvettem a fordulatszámot és hamarosan egyenesben lesznek ismét a dolgaim. Márcsak sok-sok türelem kell hozzá, de akkor ezt most fogom megtanulni. Ennek tudatában türelmes, nyugodt szívvel számot vetek a tavalyi évről, annak minden szépségével, élményével, borzalmával, fájdalmával, tapasztalatával együtt. 12 hónap, tele sok-sok jóval, némi vívódással, hatalmas döntésekkel, óriási külső-belső harcokkal, pusztítással és romeltakarítással. Hol is kezdjem?? Lássuk hát!!

Voltam az a lány, akinek már egészen egyenesben voltak a dolgai a 2012-es bombarobbantás után, újabb álmokat és terveket szövögettünk a jövőre nézve. De persze az ember a legnagyobb boldogságában és elégedettségében jön rá igazán, hogy azért nem minden tökéletes, hogy azért van még min dolgozni. Ez az év lehetőséget adott, hogy letörjem saját lázadásaimat, saját indulataimat, amelyeket akkor éreztem, amikor a személyiségemet (egomat) "akarták" eltiporni. Szerencsére szinte mindig időben jött a belső hang, hogy vajon nem az-e a bölcs női lélek titka, hogy ha elfojtjuk agressziónkat, vadságunkat, indulatainkat, veszünk egy mély levegőt és saját csendünkbe burkolózva dolgozzuk fel a vélt vagy valós sérelmeket?? Ha alázattal elfogadjuk a választott társ véleményét, gondolatait, világlátását, érzelemvilágát?? Nem nekünk, nőknek az a feladatunk, hogy érzelmében ne bántsuk meg a férfit, aki talán nem tud(na) felülemelkedni sértettségén, melyet egy nő okoz?? Lehetőségem volt, hogy szembesüljek és tudomásul vegyem, hogy egy önző dög vagyok, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Valószínűleg régebben is tudtam, csak nem érdekelt... Meg kellett tanulnom csöndben lenni, nem mindent kimondani, ami csak az eszembe jut. Meg kellett tanulnom, hogy ne beszéljek folyton, mert sok vagyok. Meg kellett tanulnom elmélyedni önmagamban, belülről megélni a gondolataimat és az érzéseimet, a titkaimat, a bánataimat, az aggodalmaimat. Megélni, átélni, átérezni belülről, illetve nem mondani el senkinek, csak Nektek, akik néha veszik a fáradságot, hogy végigolvassák irományaimat. Meg kellett tanulnom (ismét), hogy zseniális felfedezéseimet ne osszam meg mindenkivel (senkivel??), mert nem érdekli őket. Szóval türelem és csend. Türelmesen és csendben harcolni a túlélésért, hogy ne pusztísd el önmagad (újra és újra), hogy mint leendő ... rezzenéstelen sziklaként állhass itt (és most), ha szükség lesz rád. De sokat kell még fejlődni. Persze a magasabb célokért küzdeni kell.

Tavaly szembesültem azzal, hogy vannak emberek a múltamból, akik kíváncsiak rám, bármilyen érthetetlen is számomra, hogy miért. Szembesültem azzal is, hogy nem szabad olyanokra fecsérelni a bánatomat, szeretetemet, időmet, akik nem kíváncsiak rám. (még akkor is, ha ez a miért is ugyanolyan érthetetlen számomra) Nem szabad átengednem magam a miattuk való búsulásnak, mert csak felemészt és rojtosra cincálja a szívemet. Fogadjuk el hitvallásunkat, hogy nincsenek véletlenek és hogy majd az Univerzum úgyis útunkba sodorja a Kiválasztottakat. Ámmen!!

Két ember nagy vállalkozásba kezdett tavaly, amikor is szép lassan elkezdték összekötni életüket, amelyet egyre szorosabbra és szorosabbra fognak kötni, amíg már széttéphetetlen nem lesz. =) Új dolgok alakultak, új fogalmakat, viselkedésformákat ismertünk meg. Ízlelgettük a társ szó legmélyebb jelentéseit, a jóban rosszbant, az egyetlent, az együttet, az egymáséit, a miénket. =)

Hosszas vívódás és néhány álmatlan éjszaka után megszületett az év legnagyobb döntése. Megszületett, mert megszülethetett, mert most kellett megszületnie. Mert akkor volt az itt és most. Akkor volt helyes a gondolat, hogy végülis MOST van ITT az az ember - a Társ -, aki a támaszom lesz, akire számíthatok, aki átsegít életem eme nehéz döntésén, aki támogat és kitart mellettem, sőt, még a lelket is tartja bennem, vigasztal, és erősen tart, ha érzi, hogy gyenge karom enged a létra szorításán... És mivel az Univerzum hálás és ad, ha te is adsz, így olyan lehetőségeket kaptam olyan emberektől, akiknek nem kellett volna, hogy a szívügyük legyek, hogy ezáltal bizonyos dolgok kiegyenlítődtek, a múlt sérelmei "megtorlásra" és megbocsátásra leltek, és megismerkedtettek az emberi nagylelkűség egy újabb formájával. Szóval a nagy döntés a felmondás volt, egy fejesugrás a bizonytalanba, egy veszélyes lépés, amelyet meg kellett hoznom, amelyet akkor kellett meghoznom. Az év utolsó felét végigharcoltam, magammal, a lelkemmel, a volt munkahelyemmel és a világgal, amit úgy éreztem, hogy ismét összeesküszik ellenem, mert nem az ő játékszabályai szerint játszok. De megérte a sok gyötrődés, bosszúság, csalódás és keserűség, mert felvirradt újra az én Napom, ismét dolgos ember lett belőlem, ismét kezd alakulni az életem. Megújulásomról hamarosan beszámolok. De mindenekelőtt drágáim, mostmár javaslom, hogy a saját kis életeteket hozzátok rendbe, azt egyengessétek végre... látjátok, én vagyok az élő példa, nem lehetetlen!! Fő a pozitív gondolkodás és a hit, amellyel küzdötök a jobb életetekért!! Gyerünk, gyerünk!!

Visszatekintve a tavalyi évre, iszonyú hosszúnak tűnik, belegondolva, hogy mennyi mindent csináltunk, mennyi minden történt. Tevékenyek voltunk ismét, rengeteget túráztunk, színházaztunk, olvastunk, edzettünk, koncertekre jártunk, karácsonyi fesztiváloztunk, felemeltük kicsit lelkünket, adakoztunk, új barátokat szereztünk, osztálytalálkoztunk, régi emlékeket idéztünk fel, családoztunk, tervezgettük a jövőt, szerettük egymást, nehéz fába vágtuk a fejszénket, túléltünk, függetlenedtünk, összekovácsolódtunk, igazi csapattá váltunk, férfiakká váltatok drágáim (!!), szerelmes lettem belétek!! Téged, Lovagom még mindig töretlenül imádlak!!

Így, ilyen hatásokkal, ilyen érzésekkel vágok bele a 2015-ös évbe, remélve, hogy hozni tudom a formámat és még sokkal-sokkal jobb lesz, mint volt. És íme, ama könyvek listája, amelyek idén hatottak az érzéseimre, gondolataimra.n

 

  • Stephen King: A Setét Torony 5. - Callai farkasok
  • Stephen King: A Setét Torony 6. - Susannah dala
  • Stephen King: A Setét Torony 7. - A Setét Torony
  • Nevill Drury: Mágia és boszorkányság
  • George R. R. Martin. Tűz és jég dala - Királyok csatája
  • Dr. med. Raymond-A. Moody: Élet az élet után
  • Dr. med. Raymond A. Moody: Gondolatok a halál utáni életről
  • Markus Zusak: Die Bücherdiebin
  • Stephen King: A Setét Torony 1. - A harcos (bővített kiadás)
  • Stephen King: Minden sötét, csillag sehol
  • George R. R. Martin: Tűz és jég dala - Kardok vihara
  • Stephen King: Joyland
  • Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke
  • Háy János: Mélygarázs
  • Háy János: Napra jutni
  • Müller Péter: Férfiélet, női sors
  • George R. R. Martin: Tűz és jég dala - Varjak lakomája
  • Stephen King: Álom doktor
  • Müller Péter: Útravaló - Sorsról és életről
  • Szepes Mária: Varázstükör
  • John Wyndham: Ujjászületés
  • John Wydham: Elbeszélések: A kerék, Különös, Találom-próba, Ördögi szerencse
  • Stephen King: Danse Macabre
  • P. G. Wodehouse: Bertie Wooster állja a sarat
  • Stephen King: Mr. Mercedes (német)
  • Szabó István: Az Igazság nyomában

 

"Tudd  meg, itt érző szív ver, a fontos, a jó a szeretet!" (Depresszió: Én azt üvöltöm)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Amíg a Bűn nem jön házhoz...

Amíg a Bűn nem jön házhoz, addig más formában kell életre keltenem a titkokat, amelyektől még mindig élőnek érezhetem magam. Amelyek nem hagyják, hogy <személyiségem> beleolvadjon a nagy olvasztótégelybe, hogy eltűnjek örökre. Amíg a Bűn nem jön házhoz, addig csak a képzeletemben, a gondolataimban vagyok rossz, csak ott és álmaimban vagyok együtt a "szerelmeimmel". Régen sokkal könnyebb volt írni. Régen, amikor még csak az egyik oldalát láttam a világnak. Azt az oldalát, ami tele van bánattal és keserűséggel. Tele gyásszal, kínzással, kínlódással, szenvedéssel, önpusztítással, pusztítással. Könnyebb volt egy olyan világról írni, amit csak egy színben láttunk. Feketében. A legsötétebb feketében, amit el tudsz képzelni tinédzserként. Régen, amikor az életemért írtam, sokkal egyszerűbb volt megfogalmazni a gondolataimat. Amikor az írás - öntudatlanul is - terápiaként jelentkezett. Amikor az írás által szabadultam meg (még ha csak időlegesen is) az agyamat és a szívemet szaggató őrülettől. Néha előveszem a BK-t, elolvasom korábbi írásaimat és néha csak csodálkozom, hogy jézusom, ez meg ki?? Persze még mindig tudom, hogy én vagyok az, aki azokat a sorokat legépelte / papírra vetette. Még mindig érezni tudom azokat a múltbeli érzéseket, csalódásokat, bántásokat, mint akkor. Közben persze keresem az idáig vezető utat, a jövőre - mostani jelenre - utaló jeleket és eseményeket. Néha elmerengek, hogy akkor még nem is tudtam, hogy ez lesz. Akiknek a BK-t ajánlottam még sosem voltak olyan távol tőlem, mint most. Az egykoron legfontosabb emberek okozták nekem a legnagyobb fájdalmakat. De es gibt keine Zufälle, mint már oly sokszor mondtam volt. Valahol biztos megfordult a világ, valamikor az idők folyamán rájöttem, hogy biztonságosabb, ha én irányítok. Nemcsak az életem, de az embereket is. Már amelyiket. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy nem csak a hímek játszhatnak, hanem én is. A saját játékszabályaim szerint.

A saját játékszabályaim szerint lehettem rossz. Nemrég arról próbáltam mesélni embereknek (akiknek fogalmuk sincs, miről is van szó), hogy mennyire egy elbaszott testvérpár vagyunk mi ketten. Hogy ki, hogy játszott, mennyire durván. Valószínűleg nem ismerem a legmélyebb titkait a Véremnek, de ő sem az enyémeket. A lényeg, hogy a vér nem válik vízzé. Ezt talán mindketten megtanultuk, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Egészen más utakat jártunk be, de mivel egymást választottuk arra, hogy ezt az életet együtt harcoljuk meg, ezért valahol mélyen legbelül megértjük egymást... Ő talán elment illegálisba is, én talán csak súroltam a határt. Meséljek??

Egyszer volt, hol nem volt... volt egy autó, ami leparkolt egy ház előtt. Ez még valamikor a középiskolai évek alatt lehetett, vagy utána nem sokkal, ki tudja. Egy fiatal lány, késsel a táskájában lement és beszállt az autóba. Nem ismerte a férfit úgy igazán. Amit tudott róla, az sem biztos, hogy igaz volt. Elindultak bele az estébe, de nem mentek messzire. Túlmentek a temetőn, majd nemsokára lehúzódtak az út mentén a pusztába. Közben a lány rájött, hogy a pasi egészen a perverz barmok kategóriába tartozik. Így már nem is volt annyira vonzó a lehetőség. Persze kiszállni már nem lehetett, elveszett volna a varázsa. De még nem tartott a lejtő azon részén, ahol ez már belefért volna. Ahhoz túlságosan lázadó volt. Meggondolta magát, de azért végigjátszotta a játékot. Szerencsére a pasi nem volt túl okos és agresszív, úgyhogy a lány épp bőrrel megúszta. Ez az a mese, ahol a férfi ki is lett elégítve meg nem is. A lány nyert is meg nem is. Jó pontot szerzett a romlottság játékában, rossz pontot az erkölcsösség játékában. De legalább őszinte volt. Felvállalta azt a mélyen lakozó erkölcstelenséget, ami minden képmutató emberben ott lapul. Egy tökéletlen világban, egy tökéletlen családban, egy tökéletlen fickó autójában ült és boldoggá tette a fickót. Aztán a kocsi leparkolt a ház előtt, a lány kiszállt, felöltötte mindennapos álarcát és felment "jókislányként".

Második mesénk főhőse ugyanez a lány. 20 évesen. Majdnem két évvel a nagy fordulat előtt. De arról még fogalma sem volt. A történet másik szereplője egy újabb ismeretlen pasi. Információink (amik akár hamisak is lehettek) szerint férfi főszereplőnk 32 (??) év körüli, kapcsolatban élt és egészen erotikus természete volt. A találkozót több, mint egy hónapos e-mailezgetés, telefonálgatás előzte meg. Megint egy időre volt mit várni az életben, a titkos e-maileket, a pasi erotikus írásait, melyek izgatták a lányt, a kedves, bizalomgerjesztő hangot a telefonban, és az őszinte (??!!) figyelmet és érdeklődést. Egy-két részlet a titkos levelekből, csak, hogy a tények meséljenek a mesélő helyett:

Lány: "Nálam a sex egyfajta rituálé ............., kell hozzá hangulat.. Nálam a hangulatot megalapozza az éjszaka és a sötétség. =) Több okból is. Mivel éjszakai lény vagyok, akkor vagyok önmagam, és mivel szégyenlős vagyok, a sötétség pedig véd és eltakar. =) El lehet benne bújni. Nem vagyok túl közvetlen. Szóval számomra este van meg az a hangulat, amikor felélednek bennem a vágyak, a tűz, ami hajt. Ami elvisz a "bűnbe", ami által megtisztulunk, és lerójuk alázatunkat, bemutatjuk az áldozatunkat."

Fiú: "Vannak olyan szobák, melyeket pár órára is ki lehet venni, szerintem ott tudunk majd találkozni. ........ Te aztán tényleg magas fordulatszámon pörögsz, azért ez nem semmi. Vannak ilyen szobák, pontosabban lakások Budapesten. A kedvedért (kedvünkért) utánanéztem. Természetesen költségei engem terhelnek majd. Ez a mimimum és az alap. ......... Olyan élvezetet okoz titokban a leveleid olvasni, hogy mindig újabbra és újabbra vágyom. Ez olyan lehet, mind a drogfüggőség? :-)"

Lány: "Én is várom a leveleidet, szeretem a titkokat, van bennük valami bűnös. Jó egy kicsit másnak lenni, mint amit elvárnak az embertől. Izgi, hogy azt hiszik, hogy hú milyen erkölcsös vagyok, meg minden, pedig ha tudnák, de hát nem ismernek."

Fiú: "Szóval menjen tovább az űzés. Szeretném felkorbácsolni az érzéseid, bár úgy látom, hogy leveleken keresztül nem lesz egyszerű dolog. De hát szeretem a kihívásokat."

Lány: "Mert egy sexis ruha arra ösztönöz, h vetkőztess, aztán egy sexis fehérnemű meg arra, hogy... ezt a fantáziádra bízom!!"

Fiú: "Ha nem alszol és olvasod még, kérlek válaszolj, mert majd meghalok a válaszaidért. ....... Én nagyon élvezem a Veled folytatott beszélgetést, mint például, amilyen a tegnap esti volt. Megpróbálok ma is gép elé kerülni 23 óra körül és reménykedni benne, hogy Te is ott leszel. ... Nagyon örülök, hogy egyre szimpatikusabb vagyok Neked és egyre jobban kívánod, hogy találkozzunk és gyengéd legyek Hozzád."

Lány: "Képzelj el két embert, akik nagyon-nagyon szeretik egymást, szóval lelkileg teljesen össze tudnak kapcsolódni. És ezenkívül még ki is vannak éhezve, mind a szeretetre, mind a sexre... Jézusom, hátborzongató. Azok a feszes érintések, amikből árad a szeretet és a szenvedély. Az odafigyelés és a birtokolni akarás... Tudod kutatok valamit ebben a világban, az emberek közt, és ha néha megtalálom az olyan szép és annyira jó érzés. ... De visszatérve rád. Tényleg nem jutok szóhoz. Egyszerűen nem tudok mit írni. Valami nagyot fordult odabent..."

És ez így ment, addig a bizonyos találkozásig, ami egyrészről teljes kudarc volt, másrészről pedig egy kisebbfajta csoda. Az alapszituáción kívül semmi erkölcstelen dolog nem volt abban a lakásban. Két ismeretlen idegen, egy 30 év körüli öltönyös úriember és egy 20 éves piros fehérneműs lány... De az igazi varázs titok marad. :P Aztán a férfi a lány kényelmét szolgálva taxit akart hívni, de a lány visszautasította, felszállt az éjjeli buszra, ahogy az Einzelgängerek teszik, és hazament. Ez volt egy "baráttal biliárdozós" este igaz története.

Néha eszembe jutnak a régi szeretők, a furcsa idegenek, az el nem követett bűnök, amiknek valamiért nem kellett bekövetkezniük. Pedig hát a Kisherceg is megért volna egy misét, azt hiszem. Ami évek távlatából is ilyen élesen előttem van, abban biztos, hogy volt valami. Valami, ami borzolja az érzékeimet. Felborzolja... Persze ilyenek most is vannak... De így pénz és munka nélkül a takaróm rövidebb lett, úgyhogy csak toporgok egy helyben, mint egy ketrecbe zárt tigris, és amikor már beleugranék valami őrültségbe, csak megállok, leülök, behunyom a szemem, veszek egy mély levegőt és elhessegetem a tüzet, a vágyat és a szenvedélyt, melyek magányos óráimban törnek rám pusztító gondolatok formájában. Mint régen, amikor valóban be voltam zárva. Meg nem tett és ki nem mondott bűneim helyett inkább csendben maradok és csak gondolatimban vétkezek. Előhívom képzeletem harcosait, akikkel együtt lovagolunk az ismert bujaság ösvényein, titkos jeleket és érintéseket küldözgetve egymásnak. Csendben maradok, hogy minél jobban átélhessem képzeletem "játékát", hogy érezhessem, hogy tudok lélegezni. Mert mamuskám egyszer azt mondta, hogy "ami itt van" - és közben a halántékára mutatott - "azt senki nem veheti el tőled kisfiam". És milyen bölcsek az öregek, nemde?? Hány és hány mondása jut most eszünkbe őseinknek és csapunk közben a homlokunkra, hogy basszus, tényleg!! Ugye-ugye?? Ezért (is) fontos a múlt, és hogy emlékezzünk. Így mindig lehetőségünk van megteremteni saját világunkat, ahol mindent átvészelhetünk szűkösebb napokon. Ím, legyen, amíg a Bűn nem jön házhoz!!


"Lelki amortizmusom gyöngyöző formái." (P. Erzsébet)

"Menjen hát! Vannak még más világok is!" (Stephen King: Setét Torony)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Titkok - Holdacska

Ismét kicsit később, mint ígértem, de itt vagyok. Egyedül négy mécses társaságában Meszecsinkát hallgatva, fenyőillatban. =) Boldog karácsonyt drágáim!!

Évértékelőt kéne írni, de még nincs vége az évnek, úgyhogy azt majd könyvlistával együtt jövő év elején alkotom meg. Úgyis régen adtam életjelt magamról, legyen ez most az. Félek, szűkölök, nyomorultul érzem magam, szegény vagyok, nincs munkám. DE!! BOLDOG VAGYOK!! Bizakodó, optimista, tele szeretettel. Mert ez az állapot állandó. Minden pillanatban képes lennék magamhoz ölelni a szeretteim. És ez miattuk van. Azok miatt a régi barátaim miatt, akik még most is meg-megsejtetik velem, hogy itt vannak, közel vannak, mellettem és velem vannak. És azok miatt az új ismerősök, új barátok miatt, akik valahol mélyen legbelül megérezték lényem. "Sötétben" élő barátom, akiben mégis több tűz és fény lakozik, mint néhány élhetetlen emberben, akik csak tülekednek, rombolnak és gázolnak. Aki elhiszi, hogy nincs lehetetlen, nincsenek korlátok. Aki azt hiszi vad vagyok, de tudja, hogy mégsem vagyok rosszlány, de mégis néha sokkolónak érez és csak ámul... Mégsem menekült el, mégsem hagy egyedül. Sőt!! Érdeklődik utánam, törődik velem. És ez nem üzletpolitika. Pedig nem is tettem semmit. Csak létezem. És az ilyen kedves, figyelmes apróságok lendítenek tovább a nyomorúságban, adnak erőt és új lendületet a folytatáshoz, az újrakezdéshez.

Szóval igazán sok apró-óriás dolog van, amiért hálás lehetek, és inkább ezekre fókuszálok. Nem az olyan megmagyarázhatatlan, érthetetlen dolgokra, hogy miért tűnnek el az életemből a barátoknak vélt emberek. Hogy miért akarják gyökerestül kitépni a szívemet tudatos-tudatalatt... Hogy miért nem ad magáról életjelet valaki, hogy miért "menekül", rejtőzködik előlem. Hogy miért javasol találkozót, ha aztán nem olvas, nem reagál, nem keres... Próbáltam álmaimban megfejteni, de amikor találkoztunk, mindig kedves volt. Előzékeny, titokzatos-cinkos, mint anno, élőben... Sose fogom megérteni ezeket... De két síkon is lehet létezni. Itt a valóságban a boldogságban, velük pedig egy másik szinten szintén boldogságban. Így lehet egész a félboldogság.

Szerencsére itt a Földön is össze tudok gyűjteni annyi építő, pozitív energiát, hogy eljussak vele a többiekhez. Mert itt a Földön megsegítenek a barátok, kifizetődik a kemény, kitartó munka, amit eddig letettem az asztalra. Már lehetek kiváltságos, kaphatok engedményeket, igazi segítséget. Ezért örülök, hogy anno nem szaladtam világgá, hanem, ha nehezen is, de feldolgoztam a sérelmet, amit kaptam. És talán ezért most ugyanattól az embertől ebben a formában kapom meg a kárpótlást. Úgyhogy lassan kvittek leszünk és bízhatok!! =) (Tessék, még egy dolog, amiért hálás lehetek.) Itt a Földön van egy csapat, ahol szinte egyedüli lányként élvezhetem csodaszép fiatalemberek társaságát, és akiket szerethetek egytől-egyig puszta létezésükért és azért, mert kedvelnek, szeretnek. Mert mindegyik a maga módján tud bókolni, el tudja mondani, hogy szeret és ki tudja fejezni, hogy mellettem áll és számíthatok rá. És ezekért szeretem őket és törődöm velük. Mert fontosak nekem. És lehet, hogy a sok "férfihatás" miatt a lányokkal sosem tudtam mit kezdeni, de talán ennek is megvan az oka. Valószínűleg nem véletlen, hogy férfiak közt kell léteznem...

Plátói szerelemben itt a Földön vagy álmaimban, lényegtelen. Szeretlek titeket!! Szeretlek Téged!! No, visszatértem. Higgyétek el, a tánc és a zene is örömforrás. Talán ezért is táncoltam mindig gyerekkoromban és képzeltem el, hogy férfiak ülnek a nézőtéren, akik engem csodálnak. Egész sokszor képzeltem el tánc közben, hogy táncos vagyok. Mégis karatés lettem. =) De szóval vissza a szerelmeimhez. Szeretem érezni, hogy ők is érzik. Még így "levágott hajú múzsaként" is. =) És érzem, hogy nem kell emiatt bűntudatot érezni. Mert vannak nálunk magasabb rendű dolgok, amiket "szolgálnunk" kell...

Mert így rövidebb hajjal és egy felmondással a hátam mögött azt hiszem elkezdődhet az új életem. Kész vagyok hátrahagyni egy újabb terhessé vált életszakaszt. Megszabadultam a láncaimtól és a korlátaimtól. A JóEmber elengedett a legkedvesebb módon, a legnemesebb gesztussal stílusához illően. (újabb hála) A szuggeráló agymosásból meg szép lassan, mint egy mocsárból emelkedtem ki a partra. Közben rátaláltam egy újabb útra, amit szép lassan megszokok és már élvezni is tudom, szép lassan leperegnek a régi sérelmek. Mert áll mellettem Valaki, egy ember, aki szerves részét képezi ennek az útnak, bízván benne, hogy az út (utunk) végéig. Szóval készen állok, hogy újra elkezdjek száguldani. <Kérd és megadatik.>

És nem csak én vagyok ezzel így. Mármint, hogy kezdjünk új életet. És itt jön az igazi, legsúlyosabb titok, amit talán eddig valaha is őriztem. Megosztottak velem egy titkot. Félig érthetetlen okból pont velem, szavak és külön kérés nélkül is bizalmat szavazva nekem. Igazán furcsa ez. Mintha közelebb állnánk egymáshoz, mint ők. Pedig hát biztos, hogy nincs így. Mégis velem osztotta meg a titkot, akitől az várható el, hogy a másik oldalt támogassa (és természetesen ezt is teszem). Mégis úgy néz ki, hogy mindkét oldal bizalmasa én vagyok, illetve leszek majd, ha borul a bili. Én nyertem meg a nemes feladatot, hogy próbáljak "igazságot szolgáltatni". Mert az egyik oldalt ismerem, a másikra meg ráérzek. Kívülről tudok úgy rájuk nézni, hogy egészében látom a történetet, az okokat, a miérteket és a következményeket. Én fogom levezetni a "mérkőzést" mindkét irányba elfogultan, mégis elfogulatlanul. Jó buli lesz, gyerekek!! De most mégsem állíthatom be magamat szenvedő hősként, mert nem ezzel a szereppel bíztak meg. Ezt a szerepet is kemény alázattal kell megszolgálnom, de hát állok elébe. Egy ember, aki mentalitásban jobban hasonlít rám, aki a jövőbe néz, tervez és próbálkozik. Őt ezért szeretem. És egy ember a húsomból és a véremből. Őt pedig ezért szeretem. Kíváncsian várom, hogy az Univerzum milyen sorsot szán nekik, milyen életfeladatot dob eléjük, amit meg kell oldaniuk. És hogy vajon a vérem bölcsebben fog-e az útja végére érni... Nagyon remélem, de egy kicsit tartok tőle. Mindenesetre köszönöm a lehetőséget és a bizalmat!!

Látjátok, mennyi minden "apróság" miatt lehetünk hálásak az Univerzumnak?? Aki ezeket nem érti és nem érzi, annak javaslom a politikát... Ahhoz nem kell sok...


"...az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember." (Szepes Mária: Vörös oroszlán)

"Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk, ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk." (Meszecsinka: Indulj el)

"Köszönöm, hogy mellettem, és velem van sok jó ember, Remélem, hogy viszonozni tudom nekik én is ezerszer, Hogy tőlük mindig félig megteltnek érzem a korsót" (Depresszió: Néha)

"A dimenizóelmélet szerint azonban a döntéshelyzet minden egyes lehetősége megtörténik, kialakítva egy újabb színteret létünkben. ... így életünk sem egyetlen vonal, amelyen végighaladunk, hanem egy sokdimenziós hálózat, habár tudatunkat mégis egyetlen vonalra koncentráljuk. ... Velem sokszor előfordul, hogy ugyanazt az élethelyzetet többször is megálmodom, ami aktuális világomban lehetetlen. ...biztosra vettem, hogy az, akivel álmomban beszéltem, egy másik dimenzióban lévő énem volt..." (Szabó István: Az igazság nyomában)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Kába keserűség - letűnt korok Óriásai

Minden elcsendesedett, a fényben élők elbújtak az éj sötétje elől, én meg magamra maradtam. Bepakoltam, a csomagom készen a ..... na jó, nem, a szoba közepén áll. :P A konyhát rendberaktam, holnap már csak fel kell ébredni, magunkhoz kell térni és irány Potsdam. Vigyázat, jövünk!! =) És, hogy teljes energiámat az utazásra és az itt és mostra irányíthassam, ezért ma szolgáltatom a híreket. Ez a mai nap egészen nyomottra sikeredett. Talán a rossz idő tette, talán csak az, hogy 5 órát aludtam. Mondjuk annak, hogy ősszel ősz van és nem nyárias negyven fok, annak örülök, úgyhogy maradt a kialvatlanság... Lehet, ennek a bejegyzésnek tegnap kellett volna születnie, de ahogy Bertie Wooster mondaná, teljesen paff voltam az információtól. Hirtelen éreztem, hogy valamit kell csinálnom. Vagy írnom, vagy éjszakáznom... De időt akartam hagyni a dolgoknak, hátha másnap okosabb leszek. Jelentem, időt hagytam, de okosabb nem lettem. Lilaködös beszélgetésünk után elkezdett foglalkozni a szeretet-szerelem fogalmainak kifejtése, de azt hiszem, ahhoz még nem éltem eleget, hogy bölcs kinyilatkoztatásokat tegyek e tárgykörben... Ha nagyon <kreatívnak> érzem majd magam, összedobok egy kis fogalmazványt róla, de most nem tudnám úgy becsomagolni közlendőmet, ahogy szeretném. Úgyhogy erre most még kicsit várnunk kell.

Arról viszont már lassan egész jól tudok nyilatkozni, hogy milyen elhagyva érezni magunkat. Vannak dolgok, amiket nem tudok helyretenni, amíg valahonnan, valakitől ésszerű vagy legalábbis hihető, érzékekkel felfogható magyarázatot nem kapok. És lehet, hogy csak a múlton való sápítozás, lehet, hogy csak túlérzékenység, de hát ez van, istenem, das bin ich...  Azt hiszem az én kis világom a szeretetből építkezik, a szeretet érzéséből táplálkozik, és a szeretet érzése, vagy éppen nem érzése okozza a hangulatingadozásokat, az elbizonytalanodást, vagy épp ellenkezőleg, a tudatosságot, az optimizmust, a vigaszt és a reményt egy jobb világban. És persze, ahogy a drogos és a napi adagját, én is biztos be tudnám gyűjteni a szükséges érzéseket. De az valahogy úgy pótolná a hiányt, hogy pótolná is, meg nem is. Fura dolog, ne is feszegessük tovább. Eddigi életemben, amikor tomboltam, amikor szét akartam szakadni, amikor a falat kapartam volna kínomban, talán mind azért volt, mert úgy éreztem, nem szeretnek. Azazhogy úgy éreztem, hogy nem azok szeretnek, akiknek szeretniük kellene. Persze eme állításaim szembemennek világnézetemmel, de a magunk helyzete ugye mindig a legkülönlegesebb, a legspeciálisabb. És nem nagyon akarjuk ráhúzni a saját magunk alkotta sablont, <műruhát>. Ezért nem is teszem. Nem próbálom meg magam a magam módján vigasztalni, inkább átadom magam az érzésnek és megélem azt, ami vele jár.

És mivel lassan már csak itt kommunikálhatok veletek, itt remélhetem, hogy eljut hozzátok az, amit egyszer még meg akartam súgni Nektek drága Barátaim, itt osztom meg Veletek és magammal érzéseimet - mintegy költőien persze. Titkon azért reménykedek, mint egy ötéves, aki hisz a mesékben, hogy eljut hozzátok az üzenetem és újra megtaláltok és újra szerettek majd. Talán egyszer válaszokat kapok letűnt korok Óriásaitól és ködbe veszett Csillagászoktól, hogy miért hagytak magamra akkor és ott... Elkövettem valamit, amiért méltatlan vagyok a szeretetekre, bántottalak, fájdalmat okoztam nektek?? Amikor egy mamut átvert és az átverése kiderült, csak ültem a recepción, sírtam és azt kérdeztem, hogy engem nem lehet szeretni?? Most is ezt kérdezem... Ha nem lehet szeretni egy olyan embert, aki a szeretetből táplálkozik, akkor az jelentem, halálra van ítélve... De azt hiszem, itt most abba is hagyom, mert már nem látok az álmosságtól, inkább megyek, és átadom magam a szomorú-keserédes öntudatlanságnak. Kis blogomon kívül a gondolataim világa az, ahol őszintén mindent kimondhatok, kimutathatok. Amikor megérinthetlek titeket, amikor csak akarlak, amikor magatokhoz húztok és megöleltek, amikor szükségem van rá, ahol a képzeletem megtartott valamicskét gyermeki mivoltából azért, hogy a gondolataimban, álmaimban szabadok és boldogok lehessünk...

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Megbabonázva

Azt hittem a sex majd segít... talán egy kicsit azért segített is... Segített, hogy egy adag feszültségtől megszabaduljak. A feszültségtől, amely valószínűleg a semmitől való félelem, a bizonytalanság érzése miatt gyülekezik bennem. Ami az úristen-mi-lesz most velem érzése miatt van. Mert azért mégicsak felmondtam, és ezen most lehetne keseregni, meg jósolgatni a jövőt, de nem megyek bele, mert majd kiderül minden... Na meg sokkal <fontosabb> dolog nyomja a lelkem, talán csak eddig nem akartam beismerni. Vagy legalábbis leírni nem, mert milyen már ez?? Hogyan lehet úgy leírni, hogy azt senki ne értse félre, hogyan lehet egy olyan helyre leírni, ami nyilvános MINDENKI számára? De hát hol legyek őszinte, ha nem itt, ahol a "névtelenség" homályában elvésznek szavaim... Képzeljük azt, hogy ez a fejem belseje, ahol a gondolataim kavarognak. A fejembe ugye nem lát be senki, reméljük kívülről sem látszanak a gondolataim, szóval senki nem tudja, mit is gondolok idebent. Úgyhogy nyugodt szívvel kivetíthetem a fejem belsejét a monitorodra Kedves Olvasó, mert olyan lesz, mintha te lennél bent, nem pedig én odakint. :P Szóval csak te látod, mi van idebent, senki más, úgyhogy őrizheted az elmém. =) És miután számba vettem a lehetőségeket, amelyek képesek feloldani a belső feszültséget, és rájöttem, hogy van köztük veszélyesen illegális is, ezért továbblapoztam és az írás mellett döntöttem. A sexen és az öncsonkításon kívül ez a harmadik módja, hogy egy időre szétoszlassuk azt a homályos állapotot, ami rámtelepszik és magával hozza azt a szorongó érzést, amely bűnre csábít vagy (ön)gyilkosságra... De inkább - ha már máshogy nem lehet - megpróbálok alternetív kapcsolódási pontot találni... és talán az írás a legilyenebb...

Mostanában sokminden szöget ütött a fejemben. Megsűrűsödtek a "véletlenek"... akárha csak az új utódomat nézzük. Vagy, ha arra a szösszenetre gondolunk, amelyet nemrég a JóEmber osztott meg velem: "Most jutott eszembe pár dolog....pl.mikor vagdostad magad..." Érdekes, nekem is akkor jutott eszembe, mint neki... Köszönöm, hogy valaha egyek voltunk. És köszönöm a visszaigazolást, amely megerősít abban, hogy a megfelelő személyeket találtam meg eddigi életem során. Sokat segít és megnyugtató.

Szeptember 11-én újra éreztem, hogy milyen boldog is vagyok. Edzésen csapott meg ez a kellemes érzés, amikor rájöttem, hogy ez hiányzott nekem. =) Lassan ismét együtt az egész banda. És 16-án még boldogabb voltam, amikor megláttalak és fizikailag is felfoghattam, hogy tényleg hazaértél. =) Herzlich willkommen noch 'mal!! Nehéz is volt leplezni a boldogságom. Zavarbaejtő(en)... De még mindig hiányzol. Szeretnélek megölelni, megérinteni, megsimogatni, nyíltan a szemedbe nézni és rád mosolyogni. Úgy igazán üdvözölni. Nem csak úgy, mintha semmit nem jelentene újra viszontlátni Téged. Ezt a feszültséget hordozom magamban; szétvet a boldogság, de nem talál kiutat ezért belülről emészt fel, és nyomorúságot, <depressziót> mutat kifelé. De elviselem, mert tudom, nem én vagyok a legfontosabb az életedben. És Te sem az enyémben. Nem is akarok az lenni. Nem akarhatok mindent, tudom jól. És jól is van ez így. De ettől függetlenül nem tagadhatom le az érzéseimet, mert az önmagam meghazudtolása lenne, az meg senkinek sem jó. Akárhogy is próbáltam <normális> lenni, nem tagadhatom meg önmagam, mert azzal talán többet ártok, mint használok. Nem tagadhatom le, de megtanulhatom kezelni a gondolataimat és az érzéseimet. Talán a legjobb szó, amivel ezt le tudom írni: <megbabonázva>. Egyszerűen nem tudom letagadni azt az őrületes vonzalmat, amit kiváltasz belőlem... és azt hiszem titkolni sem akarom. Miért tenném?? Ha nem hiszek a véletlenekben, ellenben hiszek emberek összekapcsolódásában, akkor ez pont az a helyzet. Ami meg egyértelmű, azt minek tagadni, nem?? Ez van. Azt hiszem, ennél őszintébb (még) nem merek lenni. Talán Te vagy az egyetlen, aki ezeket a gondolataimat felfoghatja. Remélem. Bízom benne(d). A többi Kedves Olvasóm meg nyugodtan elítélhet, kioktathat, akár még meg is botránkozhat, ez van. Nincs mit tenni... Nem érthetitek és nem is érezhetitek, mert mind máshogy vagyunk bekötve, mind más dolgokon és tapasztalatokon nőttünk fel, más az értékrendünk az erkölcsi rendszerünk. Néha sajnálom, de nagyon sokszor inkább próbálom feldolgozni és elfogadni. Elfogadom, hogy elítél(het)tek, és sajnálom, hogy ti nem látjátok, érzitek azt, amit én. Persze boldogok a lelki szegények, szokták volt mondani. Néha én is ezt érzem... Senkitől nem kívánhatom, hogy zavar(odot)t, beteglelkű gondolataimat felfogja és magáévá tegye. (Néha elég, ha engem tesztek magatokévá... haha) Egyesülésünk pillanatában néha talán felfogtok belőlem valamit... talán olykor elkaptok egy-két érzést...

Annyit tehetek az ügy érdekében, hogy amit fizikailag nem él(het)ek ki, azt gondolatban megteszem. Talán ezért vetülök ki néha "őrangyal" mivoltomban, talán ezért látlak álmomban. Ennyi maradt abból az egyetlen éjszakából, amire Te talán már nem is emlékszel... Amikor tényleg csak Ketten voltunk, meg egy kis zongoraszó...

Remélem nemsokára eljön a pillanat!!

A következő zenéket ajánlom figyelmetekbe. Tessék őket meghallgatni és egy kicsit átérezni... :P


"Zuhansz velem a mélybe, baby
Aztán fogod a kezem és
Repülsz velem az égig"

"Megráz, meggyötör
Éjfélkor indul útjára a gyönyö
r"

"Testem a sötétben 
Hatol beléd"
(Sex Action: Zuhansz velem)

"Beindutam tőled, vadul tűzel a vérem.
Te leszel a gyönyöröm, a kéjtestvérem.
Megkívántam mindened, a tested akarom,
......
Élvezd ki a percet, amig csak lehet,
Majd megtudod, hogy én ki vagyok neked,
A gyönyör az istened."
(Sex Action: Ötödik elem)

"Őrülten izgat, ha nem érhetek Hozzád!
........
Forró a tested, és érzed a veszted, olyan vörös a szád"
(Sex Action: Vörös a szád)

"Én vagyok a gondolat,
Ami nem hagy nyugodni téged,
Mikor a ruhád alá kúszok baby,
Te mindig ugyanazt kéred
..........
Az ördög vagyok, aki eljön érted,
.................
Elég, ha rám gondolsz a sötétben,
Mikor magadhoz nyúlsz.
Csak én tudom, hogy mi az,
Amitől mindig megvadulsz."
(Sex Action: A szerelem démona)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Aprócska-macska-szenvedély

Nem lehet olyan gyorsan igyekezni, hogy meg lehessen előzni, hogy az éjszakai szellő felébressze benned (bennem??) a régi, ősi vágyat… Hogy el ne kapjon a vadászösztön, a szenvedély, mellyel anno téptétek egymást. A „hideg” <baljóslatú> estében sétálva a zene bepörget, be vagy lőve és repülsz… Nehéz ezt uralni, nehéz a ősi ösztönökön uralkodni, felülemelkedni. Az élet szép és harmonikus. Mégis. A benned lakozó mélységes (világ)fájdalom sosem tűnik el, sosem tűnhet el, hiszen az alkot téged, az adja meg lényed alapját, legigazibb önvalód. Utat engedhetnénk vágyainknak, (mint Timóth Andrea) mint ahogy a lét egy bizonyos síkján valószínűleg a néni is tette, de előre látható, hogy az a végső pusztulásba hajtana, a totális leépülés és megsemmisülés, a legborzasztóbb kínokkal, szenvedésekkel, undorral, megvetéssel teli elsorvadáshoz. Nehéz ügy ez. Vékony a határvonal, mégis oly csábító az a világ, melyet az éjszaka szül körénk, amelyben megfoghatjuk egymás kezét, belefúrhatjuk tekintetünket a másikéba, és beleharaphatunk egymásba, így pecsételve meg a titkos szövetséget, melyet egykoron annyiótokkal kötöttem, amely a titkos szeretetre és a felszíni szenvedélyre épült. Néhányatokat ugyan (talán?? igen??) elveszítettem, de érzem a levegőben, hogy új szövetségesek várnak. Érzem, hogy az Univerzum velem van, a zsigereimben érzem, hogy segít. Nem akarhatják, hogy megint elsüllyedjek. Nemnem!! Megint <lövöm> magam, a pszichedelikus mantra lassan átvezet a másivlágomba, érzem, ahogy beszűkülök és elszállok, ahogy az írás automatikussá válik, ahogy az érzések gondolatköntösbe bújnak… Legszívesebben szeretkeznék ilyen állapotban. De a világ csendes, csak a Másvilágomban tombolnak az érzékek, csak itt van erotika. Ide száműzetett…

Rátok gondolok Kedveseim, ahogy aprócska macskaként járok az óriások közt. És képzeletben hozzátok bújok, az öletekbe mászok, és a karjaitokba simulok… Csak szeressetek!! Térjetek vissza épségben hozzám, mosolyogjatok rám újra, hadd lássam meg szemetekben újra a cinkosságot. Ismét negyed kettő felé halad az idő, ismét kialvatlan leszek, de fűt a vérem, nincs mit tenni. Szöknék bele az éjszakába, gyűjteném a titkokat, szívnám magamba a hűs éjszakai levegő illatát és hallgatnám a mindentudó fák suttogását…

Hjajj, drágáim, ha elmondhatnám, ha érthetnétek… Ha kimondhatnám, amit nem lehet. Ha az új lelkeknek bemutatkozhatnék. Ha tudnák ki / mi?? is vagyok valójában!! Talán bárkit behálózhatnék, de talán nem lenne igazán tisztességes. Az emberek nincsenek felkészülve… Olyan jó lenne újra átadni magam az ösztönnek, az érzésnek, az őserőnek, melyben benne van a bizonyosság, hogy csak egy igaz út van. Hogy mindenki megtudhassa, mi az igazi élet mozgatórugója. Hogy a magányosok és a <szeretetlenek> megismerhessék az érzést, milyen szeretettnek lenni, hogy milyen, ha igaziból megérintenek, amikor egy pillantás simogat és a szemünkben izzó tűz felperzsel és megsemmisít, amikor az érintés érzékisége jeges késként hasít beléd és tépi szét a láncokat, melyekkel a szíved köré vont drótkerítést zártad össze… Amikor az egyedüllét magányos, tudatos, érzelemmentes védőburka elkezd hevülni, majd leolvad rólad és TE ott állsz pőrén, mint a kezdet kezdetén, mikor először üvöltötted a világba, hogy Valaki mentsen meg, mert egyedül vagyok (magányosan) és félek, elveszek az értelem uralta káoszban. Ezért van, hogy amikor (érzék)szerveink újra egyesülnek, és belőve elérjük a „fényt”, teljesnek érzed magad. Hirtelen rádöbbensz, hogy mi tartja össze ezt a világot, és egy másodpercre érzed, hogy a másik is érti-érzi… És rájössz; nem is vagy igazán egyedül. Legalábbis akkor és ott. (Itt és most.) Ha tudnád!!

Bemutatkozhatok??

„Der Tod vereint, was der der Tod scheidet. (sírfelirat)”

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

 

S.

Sérült lelkek… 2011-ből

2011. október 10-én kelt írás...

A dühöngésen kívül nincs semmi, amit tehetnék… Sajnos… úgyhogy marad a tehetetlen düh, ami minden bizonyossággal sehova sem vezet… Meg marad az írás, hogy – talán?? – csillapodjon a dühöm… Mert úgy érzem beszélni fölösleges róla. Persze lehet, h írni is… mivel úgyis süket fülekre találok, teljesen mindegy, h szóban dühöngök, v írásban, vagy török-zúzok (amit nem szoktam), vagy nem is tudom.


Már nem vagyok gyerek, mondhatni viszonylag épp bőrrel megúsztam a gyerekkorom. Mondhatni jó családi körülmények között nőttem fel. Nem váltak el a szüleim, sose vertek, egymást se verték. De azért volt ott valami… ott volt a minden problémát megoldó alkohol… és hogy egy „kis folyadék” hogyan szakajt szét egy családot!! Hogy a Család már csak „család” legyen. Hogy a történések falakat húzzanak fel, veszekedéseket szüljenek, elszigeteltséget teremtsenek, szorongást, hogy ma vajon mi lesz terítéken, rettegést, h ma vajon mire mész haza, mi fogad otthon?? Minden apró neszre hegyezni a füled, minden elektromosságot megérezni, minden feszültségre rácsatlakozni, és minden idegszáladdal lesni, szűkölve várni, hogy mi van most, mi fog történni?? És minden együttnevetés után várni a vulkánkitörést… mert az nem lehet, h valami egy napig jó legyen… inkább ne legyen jó, ne adjon hiú reményeket… két szülővel mégis árvának érezni magad… családban lenni, mégsem odailleni… De ez csak én vagyok, én megtaláltam magam a szartócsa legalján és azt hiszem, joggal mondhatom, hogy létrát is találtam, ami kivezet a fertőből… A részletekbe, a körülményekbe nem mennék bele, mert mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga kálváriája…

De vannak, akik rosszabbul jártak, mint én. Persze mindig mindenki azt hiszi (legalábbis az elején biztos), hogy hű, aztán tuti neki a legrosszabb mind közül. És igen, csak azt kell figyelembe venni, hogy kihez, mihez képest. De teljesen mindegy. Mindegy, amikor gyermeki lelkekről van szó. És az ilyen dolgokat nagyon nem tudom helyretenni magamban. És ilyenkor mindig elönt az a düh, amihez mindig is gyerek maradok. A düh, ami tehetetlen a felnőttekkel szemben. Pontosítom magam. A szülőkkel szemben. És most leszögezném, hogy tudom, h nem minden szülő ilyen, meg, h az általánosítás csúnya dolog. De tudjátok mit?? SZAROK RÁ!! Mert eddig csak nagyon kevés igaz szülővel találkoztam… ÉS SZAROK RÁ, MERT ELEGEM VAN A BASZAKODÁSBÓL!! Elegem van, h egy szülő bármit megtehet és soha, senki nem vonja felelősségre őket. Soha senki nem ott kezdi, hogy miért lett ilyen a gyerek, hanem ott, hogy fujj, mai fiatalok. Mintha rosszként, bűnözőként, szeretethetetlen önző emberként bújtunk volna ki anyáinkból… Hát könyörgöm!! És lehet mondani, h de az iskola, a környezet, a hatások, blablabla… Ezt is LESZAROM!! Nem érdekel, halljátok?? Nem ér-de-kel!! Akárki, akármit mond, csak egy kicsit jobban bele kéne gondolni dolgokba. Belegondolni abba, hogy nem lehet mindent megtenni egy gyerekkel, hogy nem olyan rugalmas az a lélek, amit el lehet intézni egy legyintéssel, amely kiszolgálja, megmagyarázza a szülők önző döntéseit… Igen, azt is lehet mondani, hogy az vesse rám az első követ… ez is blabla… Mert igen, nekem nincs gyerekem, és jelen álláspontom az, h nem is szeretnék. Pont emiatt… Gondolataimban a szülő, főleg az anya, a legodaadóbb, legbölcsebb, a legénmentesebb szerep eme sárgolyón. Mert a szülő mindig úgy gondolkozik, hogy a gyerek, a gyerek (stb, ha még van) és valahol a sor végén nagyon apró betűkkel ott van, hogy ja, és én... Lehet szentimentalista vagyok?? Lehet, rosszul látom a dolgokat?? Nem úgy van, hogy minden szülő cselekedete a gyermeke érdekeit szolgálja?? Ha tévedek, itt kérek elnézést. Csak szóljatok!! Vagy hallgassatok örökre!! (haha, de addig dühöngök tovább) A tetetetlen düh egyszercsak átcsap csalódottságba és elkeseredettségbe. Mert vegyünk csak egy példát:

Van apuka, anyuka meg a gyerek. Aztán egyszercsak anyuka felkapja a gyereket – aki már nem kicsi, h ne lehessen szépen elmagyarázni neki – és se szó, se beszéd, egy másik pasihoz költözik. A gyerek meg csak ül, pislog és ámultában és ijedtében még kérdezni is elfelejt. Jön a két-gyerekszobás-időszak, a hétvégi-másik-családos időszak. Próbálja megfejteni, h hogy lett hirtelen két családom, két szülőm a szüleim helyett… válaszokat nem kap, csak a sárdobálásból próbálja összekockázni, hogy mi történhetett azelőtt?? És a gyerek növekszik az értetlenségben, a némaságban, ahol előkerül az alkohol… szóval a szociális jövője nagyon jól meg van alapozva, mint látjuk. Nos, a történet is ilyen „vidáman” folytatódik. Gyermekünk mobbing áldozat lesz az iskolában, csakhogy még jobban féljen az emberektől, a kapcsolatoktól, hogy még jobban elhiggye magáról, hogy ő tényleg egy rossz ember, tényleg nem lehet szeretni és, hogy felesleges itt lennie… és látjuk, a gyerek úgy is fel tud nőni, hogy van két családja, még sincs egy otthona sem, hogy vannak szülei (több is, mint kéne) mégis árvának érzi magát. Aztán az évek beigazolják az érzéseit, egyik helyről kihajítják (biztos semmirekellő), a másik helyen se tűrik sokáig. Az édes szülő meg hallgatója az egésznek, mégsem tesz semmit az édes gyermekéért… Hallgat, néz, tűr, elfogad, sajnálkozik… ennyi a történet… És elkezdheti a felnőtt életét. Ilyen nagyszerű háttérrel. Épp csak az emberi kapcsolatokról nem tudott meg semmit, ami talán egy társadalom alapja… Ha lehet itt még társadalomról beszélni, de ebbe megint csak ne menjünk bele.

És még hány és hány példát lehetne mondani, testközelből, újságból, vagy ahonnan akarunk, közvetve vagy közvetlenül?? Hány elvált szülő tette <tönkre> az annyira óhajtott és vágyott gyermek lelkét?? Hiába a sok törődés mindkét részről, hiába minden támogatás, hiába lesz a gyermek egészséges felnőtt, néha még maga sem tudja, de a törés mindig ott lesz benne. Mert a szülőket senki nem kérdezte meg, h miért nem mentek hajnalban a 14 éves lányukért a sulibuliba, h ne kelljen szegénynek egyedül átmennie a sötét, kietlen parkon… Csak a jajj-szegény-szülők, milyen mocsok képes megerőszakolni és megfojtani egy kislányt… Emberek!! Ébresztő!! Hogy odamennék a szülőhöz, és levernék neki egyet, amikor elnézi, h a gyereke a biztonsági sávban ugrál a metrónál… Nem baj, majd beesik!! Majd utólag megsiratjuk.

Mindenesetre éljenek a szülők, akik saját elcseszett életüket akarják a gyerekeikkel kijavíttatni, akik önigazolást keresnek a gyerekükben, akik dacból, dühből, szabadságvágyból adnak életet újabb és újabb lelkeknek. „Mert szerettem volna gyereket.” Ugyan már?? Rossz válasz. A gyerekhez is, mint mindenhez Alázat kell!! Soha, egyetlen percig sem gondolnak bele a szülők, hogy mi van a gyerek lelkével!! Soha egy percig nem jut eszükbe, h ők (mi) is érző lények, érzékeny lélekkel, akik nem tudnak mindent elviselni. Ők is elfáradhatnak, ők is feladhatják. Főleg, ha azt érzik, h a legfontosabb kapocstól – segítek, ez a szülő!! – nem kaphatják meg a segítséget, a SZERETETET!! Segítek még!! Ezek a fiatalkorú öngyilkosok!! Mert megint egyszerűbb a szülőt sajnálni, és az önző gyereket szidni, aki hogy tehetett ilyet szegény szerető szüleivel… Na igen, csak épp a szerető részét nem érzékelte a gyerek éltében… Sebaj, a lényeg, hogy ők (mi) a rosszak, és az elvetemültek, mi nem érdemeljük meg a….

DE!! Legyen ez az intő példa a gyermekek számára!! Kívánom, hogy mindenki találja meg a másikat, a magának valót!!
ÉS!! Legyünk itt egymásnak mi, akik fogjuk egymás kezét. Akik lemondtak a szülőkről és felismerték hogy van más út, ami a jóhoz vezet. Akik rájöttünk, hogy dehogy vagyunk egyedül. Lehet nekünk még családunk, lehet minket szeretni és megkaphatjuk azt, ami az élethez elengedhetetlen!! =) Mi, akik egymás öleléseiben nőttünk fel!! Így is lehet nagyon szép!!

"Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék,
Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék."
(Tankcsapda: Örökké tart)

"A pillanat eljön mindenkinél..."
(Tankcsapda: Élni vagy égni)

"Er wird zu seiner Tochter gehen
sie ist schon und jung an Jahren
und dann wird er wie ein Hund
mit eigen Fleisch und Blut sich paaren
..............................
Sie taucht die Feder in sein Blut
schreibt sich selber einen Brief
entseelte Zeilen an die Kindheit
als der Vater bei ihr schlief"
(Rammstein: Tier)

"so der Vater mit den Armen,
drückt die Seele aus dem Kind,"
(Rammstein: Dalai Lama)

"Az ember okos faj
Tanul, ha kész a baj"
(Depresszió: Legjobb kor)

"Az én apám erősebb, mint az Isten
Gyerekként a templomban csak azt kértem,
Hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó
De a harcban alulmaradt a Mindenható

Anyámnál nincs erősebb a világon
Rágondolok - fiatalnak látom
Hogy engem óvjon Ő sokat szenvedett
Keresztre feszítette a szeretet"
(Vad Fruttik: Nem hiszek)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Temetésünnep - egy lélek a múltból - 10 év

Bocsáss meg atyám, mert vétkeztem...

Megintcsak megkésve, de azért az élet fontos eseményei közé tartozik. A Halál, a temetés-temetésünnep. "Nagyon rendes tőled, hogy eljössz velem. - Ez csak természetes." És a következőket már csak gondolatban teszem hozzá: "Örömömre szolgál." Örömömre szolgál temetésre menni, megnézni a sírt, a szertartást, a gyászoló tömeget, és azt, vajon hazudnak-e? Most minden a helyén volt. Sírt, akitől elvárták, beszédet mondott, akinek kellett és ott voltam én is, a csendes (titkon büszke) szemlélő. Álltam a napon a szélben és élveztem az életet. A diadalmas életet, aminek nem a Halál a vége, ami nem ér véget a Halállal. Nem ér véget, hanem megy tovább, valahol máshol folytatódik egy másik síkon. A Halál csak egy megálló. Egy csöpp megálló, hogy legyen időnk elgondolkozni, megpihenni, feleszmélni. Szóval igazán emelkedett állapot. Bárcsak oktatnák. De titkolni kell az igazságot. És nem azért, hogy nehogy beleroppanjunk az igazságba. Nem, nem. Azért, hogy továbbra is féljenek, rettegjenek az emberek. Hogy elhiggyék, hogy csak a kormány, az állambácsi szabadíthat fel minket, csak az ő (anti)munkásságától jön el a "Mennyek országa", hogy csak az ő vezetésével jutunk ki a sivatagból. Pedig, ha tudnák, hogy a feladatot vagy beteljesítjük, vagy nem, hogy ami most nem jött össze, majd legközelebb talán sikerül. De mivel ezek "titkok", ki tudja mikor szembesülnek vele. Akkor gondolom, amikor már nem tudnak visszafordulni és elmondani a kétségbeesett otthagyottaknak, hogy nyugi, ne parázzatok, jó lesz... De mivel nekem sincs tapasztalatom a dologról, ezt itt be is rekesztem. Talán majd egyszer jobban összeszedem az érzéseimet e témában és nekiveselkedek még egyszer.

Mostanában megint eszembe jut a múlt. Mi is volt tíz évvel ezelőtt. Nem tudom, honnan jött, biztos ritka, unalmas óráimban pötyögtem a neten... és kíváncsi természetem előlépett, úgyhogy csak böngésztem. Megtudtam, amit eddig is tudtam, hogy a keresett személy élete elég sok részén hazudott, mint amikor velem keresztezte az útját. De annak a fél évnek nem ez volt a célja, hogy egy ilyen ember hozzátegyen (azaz inkább elvegyen, ahogy azt meg is tette) az életemhez, ebben egyre biztosabb vagyok, hanem az, hogy a Kékszemű Óriást is megismerjem. Hogy felfedezzem, még akkor is, ha ismeretségünk felszínes és rövid életű volt. De hát ezt dobta a gép, ahogy szokták volt mondani. Milyen érdekes, hogy néha elég csak egy pillanat, ami bevésődik az emberbe, és minden némaság ellenére ott motoszkál benne. Még akkor is, ha esetleg tudja, vagy feltételezi, hogy az a bizonyos pillanat csak az ő elméjében / szívében fontos, hogy esetleg a másiknak nem sokat, talántán semmit sem jelentett az egész. Még akkor is, ha tudjuk, a másik már azt sem tudja, hogy a világon vagyunk. És mivel az ember (én??) kapaszkodik a múltba, próbálja meggyőzni magát, hogy a múltban is vannak IGAZ emberek, igaz pillanatok, reménykedik, hogy hátha mégis. Hogy, amikor már a végét járod, és tipródsz és nem a megszokott környezetben vagy, reménykedsz, hogy ő azért nem utált meg, mert ilyen "rútul" elbántál a cimborájával. Reménykedsz, hogy talán, ha kicsit is, de azért valamire emlékszik belőled. Abból a kevésből, amiből lehet. És közben az egyik gondolat hozza a másikat. Miért kéne emlékeznie?? Miért fontos neked, hogy emlékezzen?? Miért lenne fontos, hogy szeressen?? Vagy kedveljen?? Miért fontos ez olyantól, akit nem is ismersz. Talán mert érzed, hogy ha lett volna esély, vagy lehetőség, akkor minden másképp is alakulhatott volna. Másképp?? Mégis, hogyan?? Megintcsak a jó öreg mi-lett-volna-ha... De idáig már nem gondoltad. Mert az egy olyan élet volt, ahol minden apró szeretetmorzsát bezsebeltél, minden ölelés egy kicsit meghosszabbította az életed, minden egyes ölelés egy kicsit kuszábbá tette az életed. Felszította a vadászt, a szenvedélyt, a vágyat, az ösztönt, amely arra ösztökélt, hogy szerezd meg, vedd el, rabold ki, facsard ki és adjál, szeresd, öleld, érintsd, simogasd, védd meg, tanítsd... Mindenesetre jó érzés volt tudni (remélni), hogy azért van ott valaki, aki jobban megért(ene), aki jobban megérez(ne), mint az a faJankó... Akiben még annyi érzés sem volt, hogy észrevegye, hogy miközben ott fekszem alatta, igazából nem is vagyok ott... Hogy lényem igaz valója máshol jár, másfelé keres vigaszt... És még sok kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, van egy-két dolog, amire kíváncsi vagyok, de igazából nem oszt, nem szoroz. Mivel nem AZ volt a lényeg.

A lényeg az, hogy egy <barát> eltűnt, egy olyan barát, akit nagyon sajnálok, sírok érte, fáj a szívem érte, mert mi lett volna, ha lett volna esély, vagy lehetőség, akkor minden másképp is alakulhatott volna. Ugye, milyen érdekes?? Hogy visszajön?? De persze csak most. Mert egy ilyen eltűnik, és egy másik ilyen felbukkan. Érdekes módon pont most bukkantam a Kékszemű Óriás nyomára. Amikor faJankóról információkat találtam (na nem sokat és nem számottevőt), és amikor kezdek beleszokni, hogy elengedem a pultosfiúmat. Ezen a "véletlenen" majd még elgondolkozok. De az egyik bánatért megvigasztal a másik öröm. Elvesztesz és megtalálsz. Elvesznek és megajándékoznak... Biztos kapok erre is magyarázatot. Eltelt tíz év, de összerakva az emlékeinket talán közelebb kerülhetek a múlt megoldásához, talán még egy szakasz értelmet nyer. És talán az is kiderül, hogy mi dolgunk egymással. Hogy miért élt az emlékeimben, hogy miért nem fakult ki a kép az idő múlásával. Mindenesetre még egy köszönöm az Univerzumnak.

És azért emlékezzünk szeretettel még egy Jóbarátra, akit messze szakajtott az élet. Elment messze földre, mestersége címerét tanulni. =) Hiányzol Lovagom ám, és sokat is gondolok Rád!! Várom, hogy hazaérj és megtudjam, mivé (kivé) lettél, mi történt veled, milyen érzések hatottak meg. Mesélj majd és én csendben figyelni foglak. És a nagy ölelést is szeretném már bezsebelni. =)


"Kérésed teljesítem csak ölelj, Ha engeded átöllelek, ölelj" (HKZ)

"- Ó Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha.- Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy, mint a halál, leigázta õket." (Szepes Mária: Raguel hét tanítványa)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Csillagok közt elveszett barát

Akartam írni a magyar színészekről, az édesanyákról, a boldogságomról de vidám és szép dolgokat olyan nagyon nehéz írni. Nem úgy szomorúakat. Azok éles gondolatokat, érzéseket váltanak ki az emberből, amit igazán jól meg tud határozni, körül tud írni. Gondoljatok csak bele!! Hát nem könnyebb nyavalyogni, panaszkodni, dühöngeni, mint szavakkal kifejezni a boldog lelkiállapotot?? Milyen pozitív fokozatokat tudsz arra írni, hogy boldog vagy. Mennyire vagy boldog?? Milyen boldog vagy?? Bezzeg a negatív jelzők. Azt hiszem, azok sokkal kifejezőbbek. Olvasáskor is, jobban át tudom érezni a szorongó, rettegő hangulatot, amelyben a főszereplő a saját halálára készül, mint igazán átélni a lélek megkönnyebbülését egy happyendes történet végén... Talán ezért sem szeretem a happyendet. Nincs életszaga...

Node, minap az álmomban boldog voltam. Most megpróbálhatnám körülírni azt a boldogságot és megkönnyebbülést, amit akkor éreztem, de mint tudjuk, hasztalan. Mindenesetre boldog volt a szívem, hogy mégsem utál, hogy semmi baj sincs, hogy minden rendben, és hogy semmi nem változott, még mindig ugyanúgy szeret, mint akkor, amikor még rendszeres vendég voltam. Aztán másnap, munkába menet, a végeérhetetlen mozgólépcsőn utazva bevillant az álmom egy része, amikor épp a karjaiban tart és ölel... Újra éreztem azt a boldog, szeretetteli megkönnyebbülést, mint álmomban. De ugyanabban a pillanatban villámként hasított belém, hogy ... ez csak ÁLOM volt, és a valóságban mégsem ölel, mégsem szeret, mégsem kíváncsi rám. Mondhatjuk, a napom meg volt alapozva... Elszomorodtam. Elszomorodtam, hogy az egész csak átverés és hazugság volt. Hogy az a boldogság, amit éreztem, nem is valódi, nem igazi, és az érintés, a nevetés, a hangja, a mosolya is csak csalfa "varázslat" volt csupán. Pedig hogy szeretném, ha újra felbukkana az életemben, akár magyarázat nélkül is, csak szeressen újra, hiszen még annyi mindenről kell beszélgetnünk.

És ez a hazug-álom annyira ott motoszkált a fejemben egész nap, hogy még este is erre gondoltam, és éjszaka, elalvás előtt még jól kisírtam volna magam. De már nem zokoghatok bele egyedül az éjszakába, nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a szorongató hisztéria, hiszen már nem vagyok egyedül, mert mellettem fekszik az az ember, akivel közös jövőt tervezünk. Úgyhogy csak csendben pityeregtem, kínozva magam álmom hazug-boldogságával, melynek álom-mivolta mardossa kicsi szívemet. =(

Reménykedjünk, hogy az álmok jósolnak és egyszercsak az álmokban felébredő vágyak valósággá válnak és ébren is átélhetjük a szeretetet és a szenvedélyt, amelyet egymás társasága okoz(hatott volna).

 

"Alles was man vergessen hat, schreit im Traum um Hilfe." (Elias Canetti)

"Nenne dich nicht arm, weil dene Träume nicht in Erfüllung gegangen sind; wirklich arm ist nur, der nie geträumt hat." (Maria von Ebner-Eschenbach)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.


Nyugtalanság - nyughatatlanság

Megint nem Setét Tornyos bejegyzés. És még a Szódobálásra is várni kell. Megint közeleg a hajnal és nem alszom. A héten tettem egy nagy felfedezést. Azaz heuréka élményem volt. Mégpedig. A testenkívüliséget alváshiánnyal is előidézhetjük. De ezt csak emlékeztetőnek szánom magamnak, talán egy későbbi kísérlethez. Csak mert, ha már drogokat nem használok más tudatmódosító eszközök kellenek. Mint a zene vagy a kialvatlanság...

Igyekszem, hogy még itt a blogomban se legyek áruló... Ezért inkább nem vegyítem ambivalens érzéseimet. Persze valószínűleg egyikből adódik a másik, de minimalizáljunk. Adott, hogy két hét múlva új életet kezdünk. Közös életet. És talán ezért érzem azokat, amiket most leírok. De talán csak az a kettőség tombol bennem, ami világ életemben is. Szóval a teljesség igénye nélkül most csak a kettősség egyik oldaláról írok. A "sötétről".

Hány visszafojtott éjjeli sms és eltitkolt bejegyzés. Küzdöttem, hogy elfojtsam, magamba zárjam az érzéseim. De minek, kérdem én?? Ez is én vagyok. Még, ha Valaki azt is hiszi, hogy megváltoztam... Nem változtam én meg. Csak... csak én is ugynaúgy keresek valamit, ahogy mindenki. És azt hiszem, sosem tudhatjuk meg, hogy életünkben jó nyomon, jó úton jártunk-e. Ha vagyunk olyan szerencsések, mint Hans (többek közt), akkor mindenre emlékezni fogunk, és minden új felfedezésünk megmagyarázza a múltbéli  cselekedeteinket. És okulva hibáinkból, új erővel keressük meg szülő anyánkat... Az első lépést az új(abb) élet felé. Mert talán én is ugyanazt az utat fogom bejárni, mint előttem sok szűz, nő, anya, banya, de talán nem teljesen ugyanúgy fogom végezni. Ámmen. De még mindig csak a szakadék szélén egyensúlyozok. Ideje lenne leugrani. Mit gondoltok?

Nyugtalanság. Nyughatatlanság. Nyugtalanság: kételyek, bizonytalanságok, félelem, rettegés, igyekvés, törekvés, küzdelem, harc, szűkölés, bánat, hiány. Nyughatatlanság: tudatosság, vágy, szenvedély, vadászat, ösztön, cél, áldozat, áldozás, gyönyör, rombolás, pusztítás, titkok, cinkosság.

Szóval, valami ilyesmi. Gondolataim továbbra sem nyugszanak, elmém továbbra is meg akar bomlani. Még mindig le akarok ugrani a hidakról, még mindig szeretem a fájdalmat, még mindig vonz vér, még mindig érdekel, hogy milyen lehet eltávozni innét... A gondolataim szabadok és vágtatni akarnak, néha úgy érzem, el akarnak pusztítani. Lehet, ez benne van a vérünkben?? Az önpusztítás?? Nagynénémnek sikerült... ő szabadjára engedte. Én is ezt fogom tenni?? Nekem is ezt kell tennem?? Csak így lehet?? És vajh továbböröklődik?? Furcsa gondolataimat, zavaros elmémet, nyughatatlan lelkemet átörökítem majd?? Más sorsát is megpecsételem vajon, ha önző módon én is azt válaszolom, hogy "Mert szerettem volna..."?? És vajon engem is elítélnek majd, ahogy én elítéltem édesanyám?? Talán nem felejtem el önmagam és ő már nem is lesz egyedül önmagával...

És ilyenkor szeretnék a legszívesebben elmenekülni. Azt csinálni, amihez a legjobban értek, amitől azt érzem (talán csak káprázat??), hogy élek, hogy én irányítok, hogy minden rendben van, ura vagyok a helyzetnek... Vadászni. De még mindig csak fecsegek...

Sok mindenkin túlléptem már, elviseltem a "vereséget", sok mindenkit elhajtottam már, sok mindenki után vágyakoztam már, de van két ember, akiket nem tudok elfelejteni. És azt hiszem, nem is akarom, hiába nyomom el magamban... Az egyiket nem igazán ismerem, de elhagyott, némán eltaszított, láthatatlanul eltűnt, talán már el is felejtett... =(( Nem volt alkalmam megmutatni neki, milyen, amikor igazán szeretik az embert. Nem simogathattam meg az arcát, nem foghattam meg úgy a kezét, nem vonhattam magamhoz, nem érezhettem a szíve dobogását... Remélem egyszer visszatalál hozzám és megölelhetem. Ismert ismeretlenként szeretem addig is... Találj meg, kérlek!!

Az egyik. És a másik. Most tartunk ott, hogy mindenkinek megvan a párja, a boldogsága, út és remény a boldog szép jövő felé... Fiatalok vagyunk és idősebbek. Gyermekek és kezdő felnőttek. Fiúk, férfiak, lányok és nők. Fiúk és nők. Férfiak és lányok. Férfiak és nők. Kérdés, hogy párosítunk. Én csak keresem a szemeiben a cinkosságot, de nem találom. Talán mert nincs, talán mert eldugta. Küzdök a vágyam ellen, elfojtom, eltitkolom, mert nem szerencsés, ha felbolygatjuk az állóvizet. Mégis vágyom rá, érezni akarom, érinteni akarom. Szeretném megcsókolni, és elmondani neki, hogy szeretem. Persze tudom, hogy ez így nem teljesen igaz. De az én érzéseimben ez is szeretet. Csak így tudom elmondani. És pont ezért nem mondom. Mert félreérthető. Más, ha pillanatnyi boldogságot és extázist akarok lopni, és más, ha valakivel az életem minden percét meg akarom osztani... Mégis, mind a kettő szeretet. De az <intelligenicán>, a szellemiségen, a lelkiségen, gondolatiságon kívül ez a legnagyobb hajtóerő. Legalábbis én ezt érzem. Az a vágy, amivel el tud kapni, amivel el akar(t) kapni. Szeretném, ha megmarna, ha megharapna, ha égő sebeket hagyna maga után rajtam. De nem lehet. És nem is tudhatja meg talán. Ez butaság. Egy utolsó csókot tartogatok még...

Titkaink elhalványulnak, és az idő távlatából az igazságuk szertefoszlik. A rengeteg titkon lopott csók, a rengeteg beteg szex, a csalfaságok, a közös lelkizések, az elmélyült barátságok, melyek elkezdtek olyan szoros kötelékké válni, hogy függővé tettek. Az egymásrautaltság kínos, fájó bódulatában eltöltött idő fülledt, jóleső erotikába fulladt. A titkos együttalvások, az erkélyen takaró alatti forró teázások. A csalfa mocskos kefélések, az ifjúsági tábori pad... A Nyugatinál kibérelt szoba prostiknak, akik házhoz mennek. Az árokpartján lehúzódott autó, ahol eleget tettünk a barbár férfi akaratának. A németországi disco, ahol a táncparkett volt a hitvesi ágy. Az a tánc, amely elvitt a csúcsra... Az a néhány mondat, melyet a szoba sötétségében súgtak nekem... Az az érintés, ahogy csak a legigazabb érzéki férfi tud érinteni... A titkos kalandozások a fiatalsággal... Ez mind, mind csak az én emlékeimben él még. Igazak voltak egyáltalán?? Egyelőre bizton állíthatom, hogy igen.

De mint írtam, új élet kezdődik. Talán ennyi és a többi tapasztalat elég lesz, hogy bölcsnek tűnjek, ha eljön az ideje. Élt 9 évet. Mily meglepő szám. Kilenc év alatt javarészt leromboltam az erkölcsömet, a gátlásaimat, kiszárítottam a jó ízlésemet, lezülöttem szinte a legaljáig, kizsigereltem magam és mindezt úgy, hogy rohadtul élveztem. Nem is tudom, hogy ennek örülni kell, vagy inkább sírni?? Talán inkább egyik sem. Mert nem minden tettemre vagyok büszke, de az is biztos, hogy semmit nem bánok, és nem is csinálnék máshogy. Mert mindig a kellő időben voltam / lettem bölcsebb és érettebb... De nem akarok meggyőzni senkit és magamat sem.

NAGYON SZERETLEK!!

"A világ elmozdult." (Stephen King: A Setét Torony)

"Ich wollte nur zur Aussicht geh'n / ... / Und in den Abendhimmel seh'n / ... / Ich schleich mich heimlich auf die Brücke / Tret ihm von hinten in den Rücken / Erlöse ihn von dieser Schmach - ja / Und schrei ihm nach / Spring." (Rammstein: Spring)

"Annyi titkom volt." (Szabó Magda: Régimódi történet)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Kraftlos

Azt hiszem a héten (és az eddigi évben) tegnap (ma hajnalban) értem el a mélypontot. Borzasztós volt ez a hét. Persze fogalmam sincs, miért. Hisz a főnök valahol messze sütteti magát, munka sincs sok, szóval hawaiiozás van a melóban is. És még a hibázásaim sem voltak akkorák, mint amekkoráknak gondoltam őket, szóval megúsztam... Velem is minden rendben van, szóval ötletem sincs... De nem volt jó érzés. Csakhogy ne mindig csak a szép dolgokról írjak. És mivel ma kisütött a Nap, a kedvem is jobb lett. Valahogy reménnyel töltött el. Na meg persze az is, hogy ma reggel is kinyithattam a szemem és felébredhettem. (régen pont az ellenkezőjéért adtam volna hálát... de régnek is tűnik...) Szóval reggel tudatosult bennem, hogy még mindig élek és azért ez valahol jó dolog. Tudatosult, hogy túléltem az éjszakát és nem követtem el óriási hibát, nem drámáztam és nem kavartam fel az állóvizet. Szóval az a bizonyos víz még mindig áll... Néha igazán nehéz visszafognom magam, hogy ne forduljak a régi szokásaim felé. Főleg "válságban"... De talán ez a következő lépcsőfok a megvilágosodáshoz. Legyőzni önnönmagunkat megsemmisítő önző, törtető, magamutogató vágyainkat. Talán mondhatni, az éjjeli kis csatát én nyertem. =) Persze az álomkór nem múlt el, de azzal mit lehet kezdeni?? Ha 6, ha 8, ha kevesebb órát alszom, sehogy se jó, minden pillanatban olyan fáradtnak érzem magam, hogy simán elalszok a buszon, HÉV-en, de úgy, hogy megrohannak a furcsa képzetek, a különös álmok...

Az egész egy háromnapos fejfájással kezdődött. Nem vagyok egy nyavalygós fajta, elég jól bírom a strapát, gyógyszert sem szedek, a teljesítményemen nem látszik a rosszullét. Legalábbis a szellemi teljesítményemen nem. A fizikai az más kérdés. A fejfájás meg megint más. De szar érzés,  mikor annyira fáj a fejed, hogy egy helyben állva, ülve, fekve is csak szurkál, lüktet odabent. Persze fogalmam sincs az igazi fejfájásról, migrénesek előnyben. De ha az ember általában egészséges, minden kis fájdalom pokoli tud lenni. Hétfőn egy kis kezelés után legalább elaludni sikerült. Keddre az erőm is elhagyott, a szédülés is megérkezett. Nehéz úgy edzeni (a sok törtető fiatal pasi mellett), hogy nem érzed az erődet és forog körülötted a világ. Ilyenkor igazán izgalmas az egyensúlyi kata... Nehéz, mert kívülről csak az látszik, hogy fos vagy és béna... Az nem látszik, hogy minden mozdulatot úgy hajtasz végre, hogy nem is érzed, hogy megcsináltad... Szóval elkezdtem rosszul érezni magam lelkileg is... Mire hazaértem már minden mozdulatomra, gondolatomra, szavamra koncentrálni kellett, hogy ne essek szét. Egyszerűen nem éreztem, hogy mi történik velem, körülöttem. Mintha álmodnék?? Vagy lebegnék?? Nem tudom. Semmi súlya nem volt a szavaknak, amik elhagyták a számat, a gondolatoknak, amik összefüggéstelenül kavarogtak a fejemben, a mozdulatoknak, amiket mintha lelassítottak volna...

És ha már a gondolatoknál tartunk. Mostanában egyre inkább előbukkannak olyan emlékek, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy valósak-e vagy csak álmodtam őket. Néha - rövidebb-hosszabb gondolkodás után - sikerül realizálni, személyhez kötni az emlékeimet. De ha mégsem, akkor elgonolkodom rajta, hogy vajon kezdek megőrülni, vagy mi?? Nagyon fura érzések ezek.

De visszatérve a jelenlegi problémára. Szerdán megint visszatért a csitulni látszó fejfájás, megint minden megmozdulás szúró fájdalommal járt odabent. A kedvem is egyre fosabb volt, jöttek a régi csúnya gondolatok, amik ugyan testet nem öltöttek, de már a kapun kopogtattak. (zörgettek?!) Közben folyamatosan a Tornyon és a tornyos bejegyzésen agyalok, egyszer azt is megszülöm. Elmentem "plázázni" vettem fonalat az esti alkotáshoz. És mindenhol nyüzsgő, hangos, figyelmetlen emberek tömegei... Hazafele úgy éreztem, hogy rohannak körülöttem az emberek, én meg mintha láthatatlan lennék, mintha kívülről vagy felülről szemlélném őket, mintha én része se lennék a tömegnek, ennek az egész förgetegnek. Félelmes. És mivel elfogott a riadalom, megpróbáltam megmenteni magam a tömeg vákuumától. Mert még oly messze volt az otthon és annyira gyengének éreztem magam, elhagyott az erőm. De ha lassan megyek, észrevesznek... Talán, ha visszatartom a lélegzetem, akkor áttetszővé válok és észrevétlenül hazaosonhatok. Mekkora ökörség már, nem?? Mégis visszafojtottam a lélegzetem és elslisszoltam... Lélegzet nélkül az agyamban bömbölő zenével átcsöppentem a másik világba, a magam képzelte világba, ahol a fantáziám kipótolta a valóság hiányzó, nem érzett részeit. És így, immáron biztonságban hazaértem, magamra zártam az ajtót és elengedhettem magam... Ismét erősen kellett koncentrálni, hogy a gondolataim ne essenek szét, hogy összefüggésben maradjanak, de talán sikerült.

Összeraktam a dolgokat és befejeztem az alkotásom. De mivel béna és tapasztalatlan vagyok minden olyan dologban, ami a kézügyességgel összefügg, ez sem volt annyira egyszerű. :D Most épp hímeztem... Hát nóóórmális?? :D Mindenesetre a végén meg voltam magammal elégedve. Legalább a cicák jól sikerültek. Aztán eszembe jutott egy gondolat, hogy úgy néz ki, hogy amit Mannocskával teszek, ami Mannocskának az iránta érzett szeretetmből születik, az mindig jól sikerül. Akárcsak, ha közösen főzünk egy ételt, akármi... És értelmet nyernek olyan közhelyek, hogy mert benne van a szeretet... És ettől finomabb egy étel pl. Azt tapsztalom, hogy ez valóban így van. Szóval néha jók a közhelyek is.

De sajnos ez nem mulasztotta el a rosszullétet és a nyomasztó (nem konkrét) gondolatokat, érzéseket. Megnéztem az esti mozikat, majd mikor már negyed kettő fele járt az idő, feladtam és lefeküdtem aludni. Még szerencse, hogy olyan hulla álmos voltam, hogy hamar elaludtam, mert nagyon sötét gondolatok nyomakodtak előre... Gondolatban már megfogalmaztam a drámai sms-t, amellyel felkavartam volna az állóvizet, már előre vizualizáltam a másnap eseményeit... Közben meg biztattam magam, hogy ez csak ideiglenes rosszullét, el fog múlni, ne drámázz, mert úgyis egy új nap virrad és biztos kisüt a nap (tényleg kisütött...). Igyekeztem meggyőzni magam, hogy álljak ellen régi vágyaimnak (régi?!) - erlöse uns von dem Bösen -, hogy gondoljak a szép új világra. A vágyat legyőztem, ellenálltam, de az elmém mintha megbomlott volna. Egy könnycsepp várakozott a szemem sarkában, hogy a következő pislogásomnál útra kelhessen...  Ennyi neki is jár, úgyhogy pislogtam és szabadon engedtem... Egy-két gondolat is utat tört magának, mintha csak ez a vékony "vízréteg" választotta volna el a szabadságtól... <Megváltoztam, de azért szeressetek még!!>, <Süllyedj vissza a megszokott, biztonságos érzelmekhez; a szenvedélyhez, a harchoz, az űzéshez, a lopott csalfaságokhoz, a bujasághoz!!>; <Ugorj le a rózsaszín felhőről, gyere vissza hozzánk!!>... Szerencsére előbb belezuhantam az alvásba, minthogy ezek a gondolatok méyre hatoltak volna, kihasználva pillanatnyi gyengeségemet.

Mert a szép új világ, amit elképzeltem magamnak - útban a bölcsesség felé - egyáltalán nem ilyen. Az egy olyan világ, ami normálisnak mondható. Papa, mama, gyerekek, tudjátok, hogy van ez. :P Szóval biztonságos. Biztonságos rendszert visz az életembe, támaszt nyújt, hogy sose dőljek el, és folyamatos visszaigazolást ad, hogy elhiggyem, tényleg megérdemlem az ilyesfajta bánásmódot... Egy olyan élet, amin eddig nem találtam réseket... Rájöttem, hogy a Halállal nem kell "barátkozni" és az Élettel nem kell harcolni.

"Diktátor öröme a hatalom, Mágusé a tudás, Lucifer öröme a kétely, Bölcseké a hallgatás." (Szepes Mária)

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

2013

Nos, eljött a boldog újév és mivel már több, mint egy hónapja nem írtam, most pótolom. És hát mivel is lehetne jobban elkezdeni az első bejegyzést az újévben, mint az óév búcsúztatásával. Ha már úgyis a múltban élek, ám legyen. Vessünk egy pillantást, hogyan telt az elmúlt év, mennyi élmény, mennyi öröm, izgalom és szépség volt benne. Mert azt kell mondjam, tartalmas évet zártunk és talán nem is emlékszem olyan időszakra, mikor hú de nagyon boldogtalan lettem volna. És ez amennyire hihetetlen és furcsa, annyira jó érzés is, amihez igazán könnyen hozzá tudnék szokni. =) Erőteljesen meg kéne erőltetnem az agyam, ha elő szeretnék keresni egy olyan emléket, amikor tényleg igazán nagyon dühös voltam valakire, valamire, vagy igazán bánatos lettem volna valaki vagy valami miatt. Na jó, mire ezeket leírtam egy eszembe is jutott. Egy igazán fájó tény, de erről majd az „év végén”. No de akkor vegyük végig időrendi sorrendben az eseményeket.


A 2013-as új évet Káposztáson, Mannocska barátainál kezdtük. Legyen ez a keret. =) Eljött az az év, amit tiszta lappal kezdhettem, leróttam a tartozásomat, megkezdődhetett a regenerálódás a múlt nagy harcai után, elkezdődhetett az újvilág felépítése, egy szebb jövő teremtése, elkezdődhetett régi / új önmagam felfedezése. Ezt sokan természetesen fogadták, magam hol így, hol úgy vélekedek a dologról, megint mások „nehezményezik”, nincsenek kibékülve ezzel az „új” S-sel. Talán mert akik nem az elejétől kezdve ismernek, azt hiszik, megváltoztam. Akik a kezdetektől ismernek, vagy akiknek meséltem régi önmagamról, tudják, hogy nem meg-, hanem talán visszaváltozom… De ki tudja? Nehéz ezt pontosan megfogalmazni. Néha magam is csodálkozok önnönmagamon, de valahol a lelkem mélyén tudom, hogy a kígyó visszatér önmagába, és újra eléri a farkát. Szóval lehet örülni, nem örülni, de nekem most így jó. =)


2013-ban elkezdtük teljesíteni a listánkon szereplő megvalósításra váró dolgokat. Pl.: elmentünk színházba. Ez is egy első. Annyi első dolog van egy ember életében. Igazán mulatságos. :P Azt hiszem, az a jó kapcsolat, amikor két ember tud hatni egymásra. Mindenki megmutatja a saját világát, a másik megízleli, megtapasztalja, ezáltal kulcsokat nyer a másik megértéséhez. Nos, Mannocskám szép lelke ízelítőt kap az én sötét világomból. De talán mindenkinek meg kell tanulni, hogy nem minden csak rózsaszín, és az emberek által elképzelt valós világ igazából sötét. Én fejest ugrottam ebbe a világba, így a saját bőrömön tapasztaltam meg mindezeket. Ő nem, talán így a jobb. Vagy mégsem?? Ahogy vesszük. Mindenesetre én megmutatom ezt az oldalt is, persze csak mértékkel. Mert a saját magunk képzelte világ nem sötét, hanem színes. =) És ebben az évben a mindenféle exek is szerepet kaptak, azaz hallattak magukról. Mert pl.: volt ugye a Murder kiállítás, amit mintha csak nekem csináltak volna, no, oda is egy régi exemmel mentem. Egy ex, aki miatt belevágtam a blogírásba. Amikor még csak Ismeretlen Ismerősként szerettük egymást, amikor különböző országokból üzentünk egymásnak blogjainkon és e-mailjeinken keresztül… Egy akkor reménysugár, hogy azért legalább egy valaki van (volt), aki szeret. A szomorú végkifejletet azonban most nem venném elő megint.


Februárban sikerült megint örömet okozni anyukámnak, elvittem LGT koncertre, hogy kedvére gyönyörködhessen Pici bácsiban. =) És ott rájöttem, hogy miért voltak annyira sikeresek. Talán szavakkal le sem lehet írni azt a csodát, amit létrehoztak a színpadon. Azt a hangulatot, azt az összetartozás érzést, amit az egyik legszebb nyelven, a zene nyelvén tálaltak. =) Le a kalappal, azt kell, hogy mondjam. =) És a karate, ami továbbra is mentőöv e <zord világban>. A februári berlini edzőtábor meglapozta külföldi utazásainkat. A szokásos fejtágítós edzőtábor, de nem is ezen volt a hangsúly. Megint első közös repülőút, első közös külföldi út, első közös külföldi edzőtábor, stb., stb. Mondjuk mire megérkeztünk sikeresen beteg lettem, szóval a fájdalmak miatt nehéz volt összpontosítani, de az élmény így is ragyogó volt. Mondjuk volt zk-nk is, de nem lehet minden tökéletes. :D A lopott pillanatokat azért kihasználtuk egy-egy érintésre, vagy bújásra. :P

És más félig jóindulatának köszönhetően tavasszal (márciusban) eljutottunk Galyatetőre. Már hozzá se teszem, hogy egy újabb első. Innentől ezt igyekszem elhagyni. :D Szóval egy négycsillagos (azt hiszem) wellness szálloda, amiben eleinte kicsit furcsán éreztem magam, nem ilyenhez vagyok szokva. :P De aztán az ember hamar megszokja a hawaiit meg e kényelmet, szóval egyik szaunából ki, másikba be, úszómedence, kirándulás, svédasztalos étkezések, amit csak akarsz. Az út is kalandos volt és az ottlét is az volt. :D Csak egyszer kellett kikiabálni a takarítónőnek, hogy jöjjön vissza később… Hjajj, de szép is volt, az a sok szép emlék, ami a szállodai szobához, fürdőhöz köt… :P


Áprilisban én is a zen útjára léptem, megismertem Mannocskám világának ezt az oldalát. Azt, amiről az egyik 18 évesek klubjában a tűz körül mesélt nekem, amikor még nem voltunk. Ugyan csak címszavakban, de hát most már minden világos ugyebár. =) Persze minden jó dologgal nehéz foglalkozni, köztük ezzel is. De legalább zene is jár e világgal (is). Mantrák mindenféle verzióban, meditációs zenék és társaik. Áprilisban megejtettünk még egy kirándulást Prédikálószéken, szóval a kirándulós banda tagjaival is ismerkedhettem. :P


És, ha már a zenénél tartunk, folytassuk is zenével. Májusban zenélgettünk, zenültünk, ilyesmi. :P Tehát Deákon flashmob meditáció, KKT-vel egybekötve. Úgyhogy Mannocska is megismerhette őket és a zenéjüket. Később meg egy felvételen is rajta voltunk, ami eme neves napról készült. Szóval egyben celebekké is váltunk. :D És szintén májusban barátosnémmal első alkalommal ellátogattunk a Napfényes Fesztiválra. Ez is igen tanulságos volt, jó előadásokat hallhattunk, ja és persze KKT-t. Nem elég belőlük sose. Volt egy előadó néni, idős volt és tele energiával, de annyival, hogy átragadt az emberekre is. Szeressük az ilyet. =)


És mivel az exek és a zene is végigkísérte az elmúlt évet, most a kettő párosításáról írnék. Június, Road koncert a ZP-ben. Megint egy furcsa – eleinte kínos – pillanat. De néha úgy érzem, hogy direkt sodrom magam ilyen helyzetekbe. Hadd szokjam biztos. :D De mivel a JóEmber egy értelmes lény, elég intelligens ahhoz, hogy felmérje és értelmezze a helyzetet, ezen is túljutottunk, mint annyi mindenen az alatt a négy év alatt. Szóval nincs harag, megmaradtunk egymásnak, ha számítani kell valakire. =) Ezt év közben bizonyítottuk is párszor. Sefteltünk, Road koncertre mentünk, vagy csak úgy találkoztunk, hogy dumálgassunk. Még apró karácsonyi ajándékot is kaptam tőle, igazán figyelmes. =) Szóval ez a story végül jól zárult, hála az isteneknek. Másik projetkünkbe is belevágtunk Mannocskával, nevezetesen a véradásba. Igazán muris dolog vért adni. Nemcsak azért mert a végén kapsz „jutalmat”, és nem is azért, mert nemes a cél, hanem egyszerűen csak jó hangulata van az egésznek. Persze nekem manapság mindennek jó hangulata van, mert kb. mindent együtt csinálunk Mannocskámmal. És lehet nem is maga az adott esemény a jó és szép, hanem a tudat, az érzés, hogy együtt vagyunk. =) Ilyen szentimentális gondolatok jutnak eszembe akár a moziban, akár a színházban az előadás közben. :P Nincs mit tenni, elvesztünk. :P


Júliusban klubedzőtábor volt, Tápióvilágvégén. Ez egy újabb jó élmény volt, mindenféle politikától mentesen, csak a sport öröméért. =) És hát a kapcsolatokat se feledjük. És azt se, ami utána történt. Mármint edzőtábor után. Mert ugye elköltöztem. Megint. =) Talántán most vagyok jó helyen. Először is Budán, másodszor is a világ másik végén. Szigetországból a hegyek alá költöztem, elfoglaltam új kis kuckómat és élvezem az újbóli függetlenségemet. No persze már nem sokáig, mert hamarosan Mannocska is követ, de az egy másfajta élvezet lesz. Ám ez már nem az elmúlt év meséje, hanem a jelen történése, úgyhogy majd jönnek a bejegyzések. Reméljük kisebb összefoglalókban, gyakrabban. :P Igyekeztem a „családdal” is ismerkedni, Velencei-tavaztunk például, költöztetéssel egybekötve. Érdekes volt. De legalább törekszem. =) Törekszek kilépni a saját félelmeim börtönéből, megpróbálom tudatosítani magamban, hogy felnőtt nő vagyok. Ugye, hogy furán hangzik?? Ki gondol rám így?? Mert még magam sem teszem. No mindegy.Volt még néhány koncertünk, legális Kiscsillag például, vagy Paddy.


Nyár végén, augusztusban zenülésem második felvonása következett. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom. Megint olyan dolgot KELLett csinálnom, amit nem szeretek, mert béna vagyok. Ez a rajzolás. Sok kínos, kényes, kellemetlen érzés bújt elő odabentről, régről, de legyőztem őket és kezembe vettem a tollat… Szerencsére mégsem volt annyira bonyolult dolgom, de azért nekem semmi sem egyszerű, amit rajzolással kell csinálni ugye. :D Nyaralni hármasban mentünk, Bécsbe, tuti olcsó szállással és vonatjeggyel. Pár igencsak mozgalmas nap, rengeteg élmény, csudajó idő és nagyon jó hangulat. Képeket is készítettünk dögivel, elő is hívattuk őket, hogy legyen miben gyönyörködni. Hogy újra felidézhessem azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt kitaccsolok. És csak hajtogatom még most is, hogy soha többé nem ülök fel rá!! :D Ennek ellenére is nagyon jó volt. És hát egyszer muszáj volt kipróbálni. Mert ilyen is kell. =) Neves ünnepünket, tűzijátékostul a Madách utcai bűnbarlangban töltöttük. Megintcsak új élmények, amikor a nálam fiatalabbakkal szórakozok. :D Érdekes tapasztalások. Mindenesetre úgy érzem, elfogadtak, és valljuk be, én is szimpatizálok Mannocskám barátaival. =) És ez megint egy jó dolog. Aztán, hogy legyen a tortán hab is, voltunk Szintézis nyílt napon 31-én. És hát az, szóval úgy volt, hogy tomboláztunk és majdnem én nyertem a fődíjat, de a mellettem lévő szám nyert. Aztán persze a másodperc tört része alatt eszméltem, hogy az akkor barátosném száma. =) Így esett, hogy most hivatalos forrásból kapja az okosságokat és közelről ismerheti meg azt az embert, akinek a lelkét én már kinéztem. És ide be tudnám szúrni csodaszép álmomat, amit kedd hajnalban álmodtam - és ami miatt el is aludtam, el is késtem -, de nem teszem meg, mert ez megint csak egy idei story.


Szeptemberben folytattuk a véradást, most Retro véradáson voltunk, egy újabb mókás nap. És bizonyítva előző állításomat, miszerint kedvelnek Mannocska barátai, elmentünk Catcaféba (hogy még egy tételt kihúzzunk a listánkról) macskás barátokkal, és hát, aki kedveli a macskákat, annak nem is kell részleteznem, mennyire cuki volt minden azon a helyen. :P Aztán, mivel a cicákból sosem elég, elmentünk barátékhoz macskanézőbe. Egy vörös, egy fekete. =) Imádnivalóak. Nekünk is lesz ilyen felállásban két cirnyókánk, de az még odébb van. De lesz!! =)


És, hogy ne szakadjuk el teljesen Szigetországtól, a KÖN keretein belül, megnéztük a Kvassay-zsilipet. Furcsa volt más szemszögből látni a hidat, és az egészet. A titkok, amik érdekelték az embereket, most a szemünk elé tárultak. Mindezt egy pokoli jó „idegenvezetővel” megspékelve. =)


És, hogy a sporttól se szakadjunk el teljesen, az idei Japán napokon harcművész bemutatókat is néztünk. Persze ezek hagytak némi kívánnivalót maguk után, de jó volt mást is látni. De a főattrakció a KKT volt, megint hozták a formájukat, mint mindig. =)


Októberben újabb utazásunk következett, ezúttal Potsdamba, edzőtáborba. Csak most jobban sikerült, mint a februári út, mert se beteg nem voltam, se zavaró körülmény nem utazott velünk. Úgyhogy egy kis (nagyon sok) romantikával megfűszerezett kirándulás volt. =) Szóval oda még visszamegyünk, mert a hely gyönyörű, a szállás olcsó és minőségi, az edzések jól komponáltak, az emberek kedvesek, a közlekedés pontos, gyors és megbízható volt. És megintcsak rengeteg mindent láttunk, bejártuk majdnem a fél várost, óriási sétákat tettünk a zöldövezetekben, és a véletlen folytán, ami nincs, ugyanott kajáltunk, ahol öt évvel ezelőtt tettem. =) Fantasztikus élmény volt, és a kaja még mindig oltári azon a helyen. :P


Ősszel is kirándultunk, ezúttal a Pilisben. =) Moziztunk, felfedeztem a Rukkolát, amiért továbbra is rajongok. Aztán egyszercsak bepillantást nyerhettem egy életbe, egy életkörülménybe. Furcsa az embereket a saját környezetükben látni, megismerni, megfigyelni. Ha valaki beenged az „életébe” sokkal több mindent megtudsz róla, mintha csak úgy ismernéd… Valahogy más képet kapsz arról az emberről. Ezért nem engedünk be csak úgy akárkit a saját személyes terünkbe… Mert mindennél jobban igyekszünk megvédeni, elrejteni igazi mivoltunkat. Azt hiszem, ez valami ösztönös emberi reakció… November végére jutott szalagavató, megismerhettem a nagymamát. Kivételesen jó szalagavató volt, de azért a sajátomat nem sírtam vissza. Továbbra sem sajnálom, hogy kimaradtam a szalagavatós bohóckodásból… És most is kiderült, hogy kicsi a világ és mindenki ismer mindenkit. :D Ezt bizonyította az a pár ismerős arc, akikkel összefutottunk szalagavatón. Csak, hogy én se érezzem magam annyira egyedül. :P


És lassan az év végére is érünk. December, karácsony, ünnepek. Meglepő módon, idén nem volt világvége hangulatom, se karácsonykor, se szilveszterkor. Sőt!! Előszeretettel császkáltam a karácsonyi vásárokban, bár sajnos sok időm nem jutott rá… De az év utolsó hónapja igazán kellemes volt. Első hétvégén TGY karácsonyi fesztivál a szokásos arcokkal, a szokásos hangulatban. Rá kellett jönnöm, hogy LA egy igazi hülye, főleg PT bácsival összekötve, de hát így a jó. Nem szabad mindig hű de komolynak lenni. Persze mindezek mellett ők igazán jó emberek, valószínűleg annyira „rajongójuk” lettem, mint Alföldinek. =)

És végre eljött a pillanat, amikor elmentünk egy DSC koncertre. Megintcsak lenyűgöző, ahogy ilyen fiatalemberek (vagy bárki) összeraknak egy muzsikát. Alázattal, hozzáértéssel, kreativitással. Egyáltalán, hogy valakinek a fejében így megszólal valami, és ezek után még le is tudja írni… Félelmes. Minden tiszteletem. Aztán, hogy ne maradjunk ki a kultúrából se, mentünk komolyzenét is hallgatni, kórusos adventi koncertekre. Ezeknek is megvan a maga hangulata, bár azt hiszem, elfogult vagyok és csak tesókámék kórusát szeretem hallgatni. :P Az év végére még egy mozi belefért, úgyhogy a 2013-as évből kihoztuk a maximumot, úgy érzem. A karácsony és az ünnepek csendesek voltak, rájöttem, hogy sütni is tudok, úgyhogy a süti- / csokigyártó üzem beindult. Volt szerencsém megismerni Mannocska apai részéről is a családot (az anyai rész már korábban megvolt), ca. 20-25 fő…. Nem szeretem a tömeget, de megint egy család belsejét láttam, megismertem Mannocska életének azon részét, ami bizalmas és senkire nem tartozik. Kellemes volt. Felkészültem a legrosszabbra, ahogy magamat ismerem, de igazából semmi ellenvetésem sincs.


És hát akkor írjunk a veszteségről, amit dec. 24-én realizáltam… Persze nem ért váratlanul, de azért fáj és bánt. Mert ugye, ha már hónapok óta nem tudok valakit utolérni telefonon, az jelent valamit. És nem feltétlen azt, hogy ez már nem az ő száma… Szent estén erőt vettem magamon, összegyűjtöttem a bátorságom és felhívtam otthon. Beszéltem anyukájával, aki mondta, hogy épp elaludt… No persze. Mivel nem vagyok az a hisztizős, veszekedős fajta, belementem, udvariasan hagytam üzenetet telefonszámmal, azóta is várom a visszahívást. Azaz igazából tudtam, hogy nem fog visszahívni. Meg is írtam neki év elején, hogy miért kerestem (puszta baráti aggódásból), meg azt is, hogy értem a célzást, többé nem fogom „zaklatni”. De ez sem hatotta meg, nem mintha zsarolásnak szántam volna. Csak szeretem tudatni az emberekkel, hogy mire számítsanak tőlem. Ugyanúgy, ahogy anno Kronosznak is megírtam, hogy nem keresem többet (nem is kerestem), gondoltam így lehet tisztán lezárni valamit. Mert olyan busz után, ami nem vesz fel, kár futni ugye. Csak hát nehéz úgy elengedni valakit, ha kínzó kérdések maradnak a lelkedben… Kérdések, amik megválaszolatlanok maradnak, történések, amikről semmit sem tudsz, és valami, amit soha senki nem fog elmagyarázni neked. De, hogy miért annyira fájó ez az egész?? Mert még legutóbb (ami azért nem most volt), amikor találkoztunk, és később, amikor telefonon beszéltünk, úgy váltunk el, hogy minden rendben, megosztottuk egymással a jövőbeli terveinket és a barátok szokásos szavaival búcsúztunk. Szóval minden rendben volt, a szeretet nem volt vitás… Aztán eltűnik és hallani sem akar rólam, és nem is hallat magáról. Ezt csak így tudom megfogalmazni. Nem kezdek el tippelgetni, hogy biztos utál, azért nem veszi fel, ha keresem. Nem tudom, mert semmit nem tudok. De az tény, hogy nem kíváncsi rám, hogy nem akar beszélni velem. Bárcsak valaki megmondaná, hogy miért?? Mit követtem el?? Mi történt?? Milyen olyan információ kerülhetett a birtokába, ami miatt elutasít?? Mert ha még ez is a helyzet, akkor is ő előbb tisztázná velem, minthogy egy szempontra alapozva lepattintson… Annyira, de annyira kíváncsi vagyok… nem szeretem nem tudni a dolgokat. Több szempontból sem. Mert, ha tudnám, akkor okosabb lennék, és ha tudnám, akkor talán könnyebben el tudnám fogadni a döntését. Vagy esetleg, ha úgy ítélném meg, tudnék rajta változtatni… De így?? Fáj, és sírni tudnék, mert még annyi mindent el akartam neki mondani, mesélni, meg akartam volna mutatni neki, hogy én szeretem, hogy én hogy szeretem… De erre rövid ismeretségünk alatt nem volt lehetőségem. Mert hagyni kell, hogy a dolgok beérjenek, van rá elég idő. Nos, nekünk nem volt. Nem adatott meg.  =( Pedig úgy érzem, valami csodálatos dolog indult el köztünk ott a kávézóban, a pult egyik és másik, olykor egyazon oldalán. Voltak pillanatok, amikor éreztem őt, amikor éreztem, hogy ő is ugyanazt gondolja, mint én… De persze csak optimistán. Bíztatom magam, hogy erőt öntsek magamba, de azért nehéz. És nincs, akinek ezeket elmondhatnám. Nincs, akinek elmondhatnám ezt a csodámat, ezeket az érzéseket, nincs, akinek elmondjam, hogy miért fáj ilyen nagyon. =(( Úgyhogy csak elmélkedek rajta és próbálom keresni az életemben az összefüggéseket. Próbálom kitalálni, hogy mit akart nekem ezzel tanítani az élet, hogy mi (volt) ebben a (sors)feladatom. Bár azt gondolom, ha itt az ideje, úgyis minden kiderül, csak ugye az emberi természet nem az önuralomról és a türelemről híres. Vagy legalábbis az enyém biztos nem… Pedig igyekszem…


De ezt az egy „kis” veszteséget leszámítva ez az év igazán csodás volt, és úgy végződött, ahogy kezdődött és úgy kezdődött a következő év, ahogy az előző végződött. Mannocska barátaival szilvesztereztünk, ezúttal a Madách utcai bűnbarlangban, ott is ébredtünk, együtt, ahogy egész évben voltunk, és ahogy eztán is leszünk. =) Szóval az újév is boldogan kezdődött hála az isteneknek. Most még újévi fogadalmat is tettünk, bár inkább csak elhatároztunk egy nagyobb megvalósításra váró célt. Ez pedig nem más, mint az országos kéktúra teljesítése, 1118 km, szóval óriási feladat, igazi kihívás. =)


És akkor, az éves beszámoló végére idebiggyesztem a szokásos könyvlistát azokról a könyvekről, amiket 2013-ban volt szerencsém elolvasni:


Luc Defflo Nackte: Seelen

Stephenie Meyer: A burok

Max Bentow: Der Federmann

Michel Jackson: Holdséta - Moonwalk

Müller Péter: Szeretetkönyv

Max Bentow: Die Puppenmacherin

Bernhard Shlink: A felolvasó

Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa

Stephen King: 11/22/63

Stephen King: Der dunkle Turm - Der Wind

Stephen King: A Setét Torony 1. - A harcos (másodjára)

Stephen King: A Setét Torony 2. - A hármak elhívatása (másodjára)

Stephen King: A Setét Torony 3. - Puszta földek (másodjára)

George R. R. Martin: Tűz és jég dala - Trónok harca

Stephen King: A Setét Torony 4. - Varázsló és üveg (másodjára)

Stephen King: A Setét Torony 4,5. - Átfúj a szél a kulcslyukon

Spiró György: Koccanás


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!


S.




Legyetek áldottak!! - Bölcsesség, Szeretet, Szövetség

Megint olyan régen írtam... és megint annyi mindent el szeretnék mondani, meg szeretnék osztani veletek. Nem is tudom, hol kezdjem. Nem tudom, melyik nagyszerű gondolatot emeljem ki a sok-sok felemelő, megható, örömteli pillanatból. Félelmetes ahogy az érzelmek által gondolatban összeáll a kép. Ahogy a zene, a sex, a szeretet, az elmélyülés megvilágítja a dolgokat, megosztja bölcsességét. Javasolnám, hogy, amíg olvassátok ezt a bejegyzést, hallgassatok mantrákat, én is ezt teszem írás közben. Hátha így benneteket is elkap a lényeg, az érzés, ami e sorok mögött húzódik... Kicsit álljatok meg, fújjátok ki magatokat, vegyetek mély levegőket és szárnyaljatok a zenével a képzelet, a gondolatok messzi-messzi földjére...

Élményként elmesélhetném bécsi nyaralásunkat, potsdami romantikus-edzőtábori kiruccanásunkat, az újabb 18 évesek klubos összejövetelt, ami után érdekes fb-s beszélgetés született... azt a sok-sok közös programot, amit az együtt töltött időben szerveztünk. De a fizikai valóság csak egy letükröződése lelkeinknek, amik egy magasabb szinten ölelkeznek.

Ami megindította ezt a bejegyzést az a 17. TGY Karácsonyi Fesztivál utolsó előadója LA. Nem is kívántam utána a zárókoncertet. Csak haza akartam érni és kezelni, mert megteltem. Szeretettel. Felemelkedtem és magamhoz tudtam volna ölelni mindazokat, akiket szeretek és akik sokat jelentenek nekem... Kár, hogy nem lehet megtenni mindannyiszor, amikor a közelemben vagytok...

Most érzem úgy, hogy igazán a jó úton vagyok. Még, ha néha el is bizonytalanodom, még, ha néha rá is csodálkozom, hogy basszus ez lennék én?? Igen, ez lennék én. Még, ha furcsálkodtok is "megváltozott" önmagamon. Elindultam, megváltoztam, elhagytam magam és most újra visszatalálok S-hez... Mert még mindig nem késő kihozni az egészből a jót. Nagyon kell igyekezni, talán dupla erővel is, hogy túljussunk az olyan nehéz pillanatokon, amelyek vissza akarnak húzni a mélybe, a múltba. Mert most tiszta fejjel tudok a múltamra tekinteni, és látom a "hibákat", a megvezetéseket, a gonoszságokat, a fájdalmat, a vérszívást, a kapaszkodást, a marcangolást, a karmolásokat, a karcolásokat és a sok-sok negatívat, amit mint pozitívat adtak... De most, MOST! (Itt és most!!) Amikor folyamatosan kapjuk a bölcsességet, amikor a források folyamatosan ugyanazt sulykolják belénk, más szavakkal, ugyanazzal a jelentéstartalommal, most adott a lehetőség a felemelkedésre, az elmélyülésre, az elmélkedésre, a mélységekre, az igazságra, az igazakra. Most lehetőség van átölelni a világot, javítani az esélyeinken, feltölteni jóval a karmánkat, pozitívan látni a lehetőségeinket, a világot, az életet, önmagunkat. Mert ezt is mindig elő lehet húzni a kalapból a bánatban, a kimerültségben, az elfáradásban, vagy akár a magányosságban. Csak ezekre kell gondolni, a sok bölcsességre, ami mindenki számára adott, csak fel kéne fedezni, meg kéne látni őket és beépíteni magunkba. És máris sokkal szebb a világ...

Hagyjuk, hogy a mantrák, amelyeket hallgatunk bekússzanak a fülünkön keresztül az agyunkba, csukjuk be a szemünket és hagyjuk, hogy felemelje a lelkünket, vagy kezdjünk el önfeledten táncolni és hagyjuk, hogy a lelkünk elszálljon. Sokkal jobb lesz utána. =) Higgyétek el nekem. Tudnék én is földi bánatról írni, arról, hogy boldogságomban, hogy szakad meg a szívem. Hogy nőként mennyire tudnálak titeket szeretni, hogy egyedüli lányként milyen nehéz lépést tartani a délceg fiatalemberekkel, hogy szeretlek titeket, hogy mekkora kísértést jelentesz számomra, hogy Te vagy az, aki valamiért még mindig úgy vonz, hogy még most is szívesen megkóstolnálak, megérintenélek, "meglopnálak", a közelemben tudnálak... Bárcsak egy utolsó csókkal elbúcsúzhatnék Tőled... Hogy érezd, veled vagyok... Vaj, igen. De nem lehet, mert ka, karma... Mert az apróságok megmutatják, hogy valami van... Ahogy azt is megmutatják, hogy miért állok ellen (magamnak) mégis. Mert van egy Mannocskám, aki úgy jött, mint a ka, elsöpört mindent, megfordította a világomat. Most voltunk egy évesek és ami volt, az csak még mélyebb lett. Bebizonyosodott, hogy nem a hiány, nem a szenvedés kötött össze vele, hanem valami sokkal csodálatosabb. Eljutottam ide, újra elkezdtem fantáziálni mint kisgyerekkoromban. Elképzelni milyen lenne (lesz) vele, hol fogunk élni, hogyan fogunk élni, hogyan fogjuk (továbbra is) szeretni, tisztelni, segíteni egymást. Most eszembe jut a Mester előadása a fesztiválról. Férfiélet, női sors. Hallgattam az előadást és Mannocskámra gondoltam. Miránk. Két mélység, két ember szövetségre lép. EmberTárs. Találkozik két ember, azon túl, hogy nő és férfi. Úgy érzem, ez történt velünk is. Találkoztunk és a szövetség megköttetett. Ezért sem teszek olyan dolgokat, mint régen. Csak őt akarom, csak vele akarok lenni, azt érzem, hogy akkor vagyok teljes, ha velem van. Mi ez?? Az lenne?? Annyira tele vagyok, hogy még a múltamat is átölelném. Mintha egy ölelésből megláthatnák a Fényt. A Fehéret... Remélem egyszer mindenki fog így érezni, ahogy most én... Sajnos ezt (sem) nem lehet szavakkal kifejezni. Minden leírt szóban elveszik a lényeg. Csak remélhetem, hogy valamit azért elcsíptek, valamit azért megéreztek belőle.

Én tovább folytatom az elmélyülést, az elmélkedést, magamba gyűjtöm a "világ" szeretetét, magamba építem és továbbítom. Hisz' úgyis azokká leszünk, akiknek születtünk. Tovább dolgozom önmagamon, a félelmeimen, a gátlásaimon, a hibás gondolkozásomon. De közben megtartom a pajzán gondolataimat, érzéseimet, amikben ti is szerepet kaptok. Megőrzöm titkainkat, közös múltjainkat. Megőrzöm a szeretetet, a szerelmet, amit érzek irántatok. És bizalommal állok a jövő elé, ami egészen addig csodaszép lesz, amíg Mannocska fogja a kezem, amíg szeret, és amíg együtt lélegzünk... Bárcsak le tudnám írni azt a szeretetet, amellyel rá gondolok, amelyet iránta érzek... Mert ő az, aki szeretettel gondol rám, szeretettel ér hozzám, szeretettel tesz magáévá, szeretettel figyel rám, szeretettel érint meg. Mindent szeretettel tesz felém. A legőszintébbel. Ő az, aki mellett lehetek nő, aki mellett nőnek kell lennem. Nem gátol, nem ural, szabadon enged. Ő az, akinek mindent meg akarok adni, ami csak módomban áll. Azt hiszem, képes lennék rá. Ameddig így kiáll értem, mellettem... Szeretem.

És még annyi mindent el szerenék mondani... Szeretlek titeket!!


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

Spielchen

Zajlanak az események... vagyis csak zajlanának... de nem hagyom. Ellenállok. Küzdök, hogy ne térjek vissza a régi szokásaimhoz... Nem a régi rossz szokásaimhoz, csak a régi szokásaimhoz. Hiszen hogy is lehetne rossz, amikor titkon szerettük egymást egy-egy éjszakára?? Vagy akár csak egyetlenegy éjszakára is. Ugye Lovagom?? Mert jajj, mily' szép is volt minden olyan pillanat, amit titkon, egymást szeretve töltöttünk!! Tele volt az éjszaka izgalommal, vággyal és szenvedéllyel. És a legutóbbi éjszakánkon, miközben az öleléseddel melegítettél, újabb megvilágosodást éltem meg... Nem értettem, miért nem értünk egyet, megijedtem, hogy minden eddigi gondolatom veled kapcsolatban csalóka volt, hogy a pillanatnyi "szerelem" érzése elhomáyosította a látásomat. De a történet ennél sokkal egyszerűbb. Egyszerű magyarázat, hogy nem vagyunk egyidősek. Hogy te fiatalabb vagy, én meg idősebb. Így minden a helyére kerül, kétségeim eloszolhatnak és tovább őrizhetlek a szívemben. =) És itt, titkos-nyilvánosan bevallom, bármikor vissza tudnék térni a régi szokásaimhoz, felülni a vágy hullámvasútjára és újra beléd (vagy másba) kóstolni. Mert ahogy mondtam, én nem szűnök meg létezni, ugyanaz vagyok, ugyanazt érzem, mint korábban, csak más körülmények változtatnak a dolgokon. De most is érzem a vágyat, a szenvedélyt, most is úgy vonzol, mint akkor, most is izgatsz <izgat a személyed>, hívsz, hogy harapjak beléd... és kívánom, hogy belémharapj. Kívántam ott, a Bölcsek közt is... kívántam, de...

... józan maradtam, ellenálltam, mert valami olyasmi vette kezdetét, amit fel akarok építeni és nem akarom elrontani. Fejlődni akarok és valahogy úgy is kezdenek változni a dolgok. Fura az egész, mert magam sem értem pontosan, de időnként olyan erősen érzem, hogy 100 %-ig biztos vagyok a dolgomban. Mintha egy magasabb célt szolgálnék. Egy olyan magasabb célt, amihez fel kell nőni, amire méltónak kell lenni. És törekedni arra, hogy méltóak legyünk rá. Nem is tudom szavakkal jól leírni, megfogalmazni. Kívánom, hogy egyszer megérezzétek. Úgy érzem, rendbe kell tenni az életemet, egyenesbe kell hoznom magam, hogy belevághassak egy sokkal nagyobb vállalkozásba. Sokat kell még addig tanulnom, fejlődnöm, gyakorolnom, erősnek kell lennem, és hinni, hogy ki tudok tartani a végsőkig, hogy be tudom bizonyítani, hogy <életünk> olyanná lesz, amilyenné mi tesszük... Titkos gondolataimról még egyelőre nem írnék, Neked drága Lovagom már pedzegettem, meg persze Barátosnémnak (de ő ugye <ránklát>...), de ezt még érlelgessük magunkban. Mert mindaddig még hosszú az út, és ez alatt a hosszú út alatt tehetünk kitérőket, építhetünk kanyarokat, hogy izgalmas-mókás legyen az út, hogy újabb titkokat leplezzünk le, hogy új információkkal gazdagodhassunk. Olyan információkkal, amelyek felizgatnak és egy kicsit...

... visszaidézik a múltat, hogy eltűnödhessünk nosztalgikusan olyan dolgokon, hogy mi lett volna, ha... Vajon most létrejön az, ami két évvel ezelőtt nem?? El fogunk-e tudni azon tűnödni, hogy mi lett volna, ha... ha két évvel ezelőtt létrejön a találkánk?? Nos, vegyük csak sorba, mit tudunk eddig. Kezdjünk bele ebbe az újabb játékba, azokon a bizonyos saját magam állította kereteken belül térjünk vissza régi hozzám. Mert pici S. szeret játszani. És szeret izgalmasan játszani... és szeret pimasz-rosszkislányosan játszani. Los geht's!! Szóval!!

Adódott egy 10 éves általános iskolai osztálytalálkozó Szigetországban, két éve... Megint csak egy játék a múlttal, nosztalgiáztunk, emlékeztünk, felidéztünk. Ahogy ilyenkor lenni szokás. Persze én inkább játszottam, akivel lehetett. És mivel hímneműekből sose volt nagy a választék, visszatértünk a régi "társakhoz"... Mindannyian tartunk ott az életünkben, ahol. Mindannyiunkat másfele fújt a szél, de úgy érzem, hogy valami érzékem van hozzá, hogy akiket úgy <megérintek>, azok emlékezzenek rám. Még akkor is, ha ez 11 évesen, tudatalatt is történt. És elég egy ölelés és egy puszi a nyakra... (ebben is jó vagyok :D) és két év után is éreznek valamit... Adódott egy sms, vagy egy telefon, ki tudja, történt közben egy szófordulat, hogy "csak kettesben". A gondolatok és a képzelet már ekkor beindult, de a szervezés abbamaradt, a találkozó nem jött létre. Közbejött egy kislélek és hát így nem bolygatjuk a dolgokat. Adódott egy szülinapi sms, amire érkezett egy telefon, és itt érünk el a jelenbe, és itt kezdünk bele (remélhetőleg) a játékba... Persze csak tisztességesen mindenkivel szemben, mert ahogy előre megmondtam az igazat, én már nem rosszalkodom, ne számítson semmire... Csak a történeteimet tudom elmesélni "régi" önmagamról... És szívesen hallgatom meg az ő történetét, mert természetesen fúrja az oldalamat a kíváncsiság és szeretek tudni dolgokat. =) De ami mindennél nagyobb visszatartó erő, az a kislélek. Nem rombolok szét kislélek életeket. Én nem. Hisz' én is voltam kislélek és vallom azt, hogy nekik aztán pláne nem szabad ártani... Erről is már csak beszélgethetünk majd, hogy mi lett volna ha... ha két évvel ezelőtt összehozza a találkánkat, ha akkor megkóstolhattuk volna egymást... Ki tudja, hol tartanánk most az életeinkkel?? De persze nem úgy lett, mert nem úgy kellett lennie... Mert azt hiszem, nekem ott kellett kikötnöm, ahol most vagyok. Mannocskámnál...

... akivel terveim vannak, akivel kapcsolatban felmerültek azok a bizonyos még titkos gondolatok... akivel egy évvel ezelőtt elkezdtem játszani és úgy maradtunk... amely játékból valami iszonyú komoly dolog bontakozott ki. Egy olyasmi csoda, amibe, ha jobban belegondolunk, hihetetlen, de annyira szép és szeretnivaló, hogy csak rámosolyogni lehet és szeretettel gondolni rá. Egy érzés, amely alapjaiban rengeti meg a nézeteimet, a gondolkodásomat, a látásmódomat... Ilyet eddig csak egyvalaki tudott elérni, de az hazugság volt... talán ezért vegyesek az érzelmeim eme dolgokkal kapcsolatban. Talán ez a régi rossz emlék húz vissza, ez kényszerít megtorpanásra, ez nem engedi, hogy csak teljesen tiszta boldogsággal gondoljak erre. De mint mondtam volt, hosszú az út, sok tanulással és fejlődéssel, úgyhogy csak hajrá, buzdítom magam. Tegyetek ti is így!! =) Für mich!!

"Várakozva, szánakozva az elveszett múltért. Sírni kár a holtakért" (Lovag)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.


Múltidézés 2009-ből

Költözés után jó egy hónappal pakolgatom a maradék holmijaimat, átnézem a felhalmozott papírokat, előkerülnek a múlt sötét titkai, amik az emlékezés homályába vesztek... Nézegetem őket és figyelek, milyen hatást váltanak ki belőlem, most sok-sok évvel később. Tudnék múltbamerengős hangulatot előidézni csendes, nyugodt kis új környezetemben, de nem áll szándékomban. Hiszen itt van a jelen, ami csodálatos, mert mi mindannyian csodálatossá tesszük. Közelítünk a WG felé, vígan éldegélünk, szeretve egymást. De sosem szabad elfelejtenünk, honnan jöttünk, mivé váltunk és mi(k) által váltunk azzá, amik most vagyunk éppen. Mert hiába köszön vissza a múlt, ahogy a Mester is írta a könyvben, hiába mutatja meg a jelen is a múltat, az már akkor is "csak" a múlt... De ha már visszaköszön a múltból egy személy, akkor szóljon róla egy múltbéli feljegyzésem . (2009) Szóval tekintsünk vissza a múlt(am)ba, és tegyetek úgy, ahogy én is. Milyen érzést vált ki belőletek?? No lássuk csak.

"Temetetlen Mamut... Mert az ormánya talán mindig ki fog lógni a földből... hogy megbotoljak, sose felejtsem el azt, ami történt... Soha, de soha... És fasz mondás az, hogy sose mondd, hogy soha... Szükségünk van erre a szóra... Talán a biztonság miatt?? Vagy ide is csak a hitünk vezérel?? Lehet, megint kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. És ez a Setét Torony "kivégzésével" keletkezett üresség érzése előtt kezdődött... hét kötet, több, mint háromezer oldal és megannyi érzelemhullám, tnaulság, bölcsesség... Azóta megtaláltam a látni akart képeket, feljegyzéseket, információkat... De a Torony ezzel még nem érhet véget, kell, hogy építkezhessek. Talán mindannyiunknak van egy Setét Tornya... Azt hiszem, ez magamban már megfogalmazódott... Itt jgyzem meg, ez a blogfejezet nem egyszerre íródik, úgy döntöttem, sosincs annyi időm átszellemülni, hogy egyben kiadjam magamból, ami kezd felülkerekedni rajtam, szóval dokumentálok néha picit... Ez legyen az első... Este, itthon, számítógép, épp Depresszió szól (amiről még említést teszek akár idézet formájában, hisz mindenből tanulhatunk), msn a JóEmberrel, Isten mögöttem alszik (mikor utoljára már?? - keserű), ami kint folyik az "félelmes"... Nem hallom, mert én is félnék... Nem szeretek félni...

De akkor folytatnám... szóval megvan a saját Setét Tornyom, és a küzdelemben (ami örökké fog tartani, attól tartok), mint a harcos, el kell temetnem néhány ismerőst, barátot... De nem tántorodhatok el a célomtól, nem térhetek le az útról (Sugár útja??). El kell veszítenem őket, el kell temetnem, meg kell siratnom, elmékeznem kell rájuk, fájón kell emlékezni rájuk, és a céllal kell vigasztalnom magam, ami ha olyan messze van, mint Roland Tornya, akkor kínkeserves útnak nézek elébe én is... De akkor sem gyengülhetek el. Még ha a vég - ami félelmes - talán már ismert is számomra... Talán mindannyian odajutunk, ahova a harcos. Sehova, ugyanoda... csak talán mindig kicsit másképp. De mikor jutunk el oda úgy, ahogy azt megkívánják tőlünk?? Sosem tudhatjuk (már megint soha...). De mi mást tehetnénk, mint vadászni a célunkra?? Egy ilyen befejezés és a félelem újra visszaköltözik a szívembe. Pedig ez Ka Könyv... és a Ka egy kerék... mint megtanultuk...

Fáradt vagyok, aludnom kéne, de nem merek. Ez is milyen vicces?? Audni akarok, kívánom az alvást, vágyakozom utána... de mégsem akarok lefeküdni, nem akarok elaludni... Mert, ha elalszom, akkor fel is kell kelnem... És ha felkelek, megint elkezdődik valami, mint mindig... Szeretnék lebegni, szeretnék lazulni, zülleni (S-magyar szótári jelentés), repülni, elszállni... Ma csak egy zárva tábla tartott vissza, h kiüljek egy nyugodt helyre és leskriboljam száguldó gondolataimat...

Bassza meg, egy mamut gázolt át rajtam, "szó szerint". Széttörte mindenem, kitépte a szívem... Mégsincs bennem gyűlölet iránta, mégiscsak ő volt az első igazi olyan ember, aki mellett őszintén tudtam mosolyogni, aki mellett vidám voltam, és olykor mocskos... Ennyit az emlékezésről

Új helyszín: vonat, Nyugati, indulásra várva. Mellettem egy rocker srác épp 1984-et olvas. Remélem, neki is hűha könyv lesz... Kezdünk sokan lenni, én meg kezdem magam rosszul érezni, szorongani. És azt hiszem, éhes is vagyok. Mögöttem, a másik vagonban üvöltöző kisgyerekek vannak. Végre elindulunk lassan. Miért jutnak folyton eszembe a zsidószállító vagonok??... A papírom alatt az írótábla a "Magie, die geheime Kunst". Ez is egy tanulságos könyv lesz.

Hol is tartottam? Elkezdem, azt majd csak kilyukadok valahol. A mai nap legkülönösebb eseménye a biciklis futár pasi volt. (jön a vihar) De haladjunk sorban. Felhívtam a másik céget, hogy itt a cucc, küldjön érte futárt. Küldött is, de milyet?? Semmie extrát. Talán, amikor először meglátott, mintha lefagyott volna. A másodperc töredék részére. De lehet, hogy már csak az én képzeletem színezi ki. Mindegy. Aztán meg akarta tölteni a kulacsát vízzel. Mondtam, majd én megtöltöm. Folyattam neki a jó hideg vizet, hogy kellemes legyen, ha majd iszik. Ivott is, kiitta a felét. Aztán kért még. Újra megtöltöttem a kulacsát, majd nyújtottam neki, ő meg a kezemmel együtt fogta meg, majd jó mélyen a szemembe nézett és megnyugtatóan megköszönte. Igen, azt hiszem, ez a jó szó; megnyugtatóan... Belém fúrta sárgásbarna szemeit és ha nem rémültem volna meg hirtelen, talán többet is kiolvashattam volna a szemeiből. Mert beszéltek... Ez kb. fél perc volt... Az irodában, a munkahelyemen... Aztán rákérdezett a csillag sigulomra. De nem úgy, ahogy a többiek... És mikor mondtam neki, hogy a boszorkányok alapból jók, csak annyit mondott megnyugatóan (megint megnyugtatóan), hogy akkor jó. Álltunk, néztünk még egy darabig egymás szemébe (ez is csak egy fél pillanatig tartott), aztán otthagyott engem, én meg berogytam a székbe, mert remegtem. Otthagyott, én meg hirtelen nem tudtam hova tenni a dolgot... És néhány pillanatra, mintha mindent kikapcsoltak volna... Félelmes volt. Pedig valljuk be, aki ismer, tudja, hogy nem a "szépségemért" szeretnek általában. Esetleg egy érintésemért, talán... Vajon ő mit érzett, mikor megfogta a kezem?? Vajon rajta is átfutott valami?? Hű, milyen szentimentális lett ez a rész. Ennél jobban nem tudom leírni azt az érzést, régen talán jobb voltam.

Rég írtam. Rég írtam már úgy igazán. És a levelezésekből mindig eszembe jut, hogy vajon mit esznek rajtam az "ismerőseim"?? Vagy inkább az ismerőseim helyett azt mondom, pasik. Mert melyikkel nem feküdtem le?? Persze, biztos csak ezért "szeretnek", mert anno széttettem nekik a lábam. De talán mégsem. Mert az egyik folyton olyanokat ír, hogy elpirulok, folyton dicsér, hogy milyen igazi nő vagyok, meg, hogy milyen szerethető vagyok. Igazi nőnek nem érzem magam. Persze az ágyjeleneteket leszámítva. Jó kis kikötözős játék, mi?? :P....."

"A múlt összecseng önmagával (Stephen King: 11/22/63)

"Mert aki elfelejti a múltat, azzal bűnhődik, hogy ismét elköveti a régi hibákat." (Stphen King: A két Rose)


Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.


A 2 Férfi

Néztem blogolós sorozatot és éreztem, hogy nekem is ilyesmit kéne most csinálni. Most, hogy szabad a hétvégém, nincs itt Mannocskám, hogy szeressen engem. Szóval így magányosan, mielőtt rosszra fordulnának a dolgok, írok egy kicsit. Beléptem a különvilágomba, kizártam az "igazi" életet és jöttem, hogy "meséljek" nektek.

Mert drága Lovagom, az ihletem a múlt keddi edzés utáni iszogatásról nem szállt el. Sőt!! Inspiráló volt, még mindig érzem azt az érzést, amit ott, titeket nézve éreztem. Csak hát le szabad-e írnom eme gondolataimat?? Úgy érzem, hogy ha már úgy pörgök rajta, hogy még az álmomban is visszaköszön valahogy, még, ha nem is emlékszem, hogy, akkor szentelhetek neki ennyit. De hogy is volt?? Mit is láttam meg én??

Ültünk hárman az asztalnál, folyt a beszélgetés. Aztán én kiléptem, hátrahúzódtam és néztem őket, ahogy beszélgetnek, ahogy a földi dolgokat vitatják meg ki-ki a saját világából. Két férfit láttam, két férfit néztem, figyeltem. Azt a kettőt, akik nagyon fontosak számomra. Nemrég egy beszélgetésünk során azt írtad, drága Lovag, hogy "...valamilyen furcsa módon azt érzem, az "igazi" S-t el fogom (vagy már el?) veszítem..."... De jajj, ha elmondhatnám?? Ott ülve és figyelve, hallgatva téged (titeket) ezen a mondatodon járattam az agyam. És közben azt gondoltam (éreztem), hogy értem / érzem, miről beszélsz, mit hogyan gondolsz. Azt éreztem, hogy megértelek és tudok azonosulni a gondolataiddal. Én nem érezlek távol magamtól. Sőt!! Néha úgy érzem, még mindig túl közel vagy. Ez néha megijeszt, néha viszont biztonságot ad. Hogy nem vagyok egyedül... az én világomban sem... És titokban úgy megsúgnám neked, hogy mennyire szeretlek, hogy mekkora hatással vagy rám. De az esetek többségében úgy érzem, nem lenne helyénvaló. És olyankor nem teszek semmit, csak elküldöm az érzést az Univerzumba, bízva, hogy megtalál téged. Örülök, hogy azon az egyetlen éjszakán igazán közel engedtél magadhoz, hogy megérinthettelek és szerethettelek egy kicsit. És valószínűleg ettől nem ismerjük jobban egymást, de én szeretem azt gondolni, hogy van köztünk egy szeretettel teli kapocs, lett légyen az akármilyen is. Mondjuk baráti. =) Az teljesen jó és szép. Szeretlek!!

A másik férfi természetesen Mannocskám volt. Az a valaki, akiről és akivel kapcsolatban sok mindent el tudok képzelni. Aki valami olyasmit generált bennem, amit nem biztos, hogy megfelelően tudok kezelni. Persze mindent csak pozitív értelemben értve. Valami nagyon nagy dolog vette kezdetét bennem. A PN-n azt nyilatkoztam, hogy az a két nap megerősített abban, hogy jó úton járok és annak még jobban örülök, hogy úgy érzem, hogy ezt a megfelelő emberrel teszem. És persze ezek csak kimondott és meghall(gat)ott szavak voltak, senki sem értette a háttértalmat, valószínűleg még Mannocskám sem. Pedig annyira sokat jelentett nekem, hogy kimondhattam ezeket a szavakat. Lehet, egyelőre csak engem hatottak meg, de sebaj. Vannak dolgok, amiket nem tudok (tudunk) rendesen kifejezni. Rendesen, úgy, ahogyan azokat valóban érezzük. Olyan, mintha a levegőt akarnád színekkel ábrázolni... Hülyeségnek hangzik, nem?? Megfoghatatlannak. Mert eszembe jutnak gondolatok. Aztán meg az, hogy ezek a gondolatok valóban úgy fejezik ki az érzéseimet, ahogy a szívemmel érzem őket?? Tud-e a szó és az írás olyat, mint a szív és az érintés?? Megindítani tudnak, hatni tudnak, elindítani tudnak... de tudnak-e szeretni, tudnak-e simogatni, ölelni, megvédeni és... Gondolkodjunk közösen. Olvassátok hangosan a sorokat, halljátok a leírt, elolvasott szöveget, ne csak az agyatokkal, hanem a fületekkel is. Mondjátok ki a leírt szavakat, mondatokat, halljátok kívülről is azt, ami belülről jön és amit a lelketeknek akarok megsúgni... Mi lehet az a szerelem?? Továbbra is megmagyarázhatatlannak tartom. Mi a szeretet?? Arról már több gondolatom van. Több érzésem van róla... Pedig szeretni nehezebb, mint szerelmesnek lenni. Erről már a Mester is elmélkedett... És szeretni sokkal jobb és felemelőbb érzés, mint szerelmesnek lenni. Nehezebb és pont ezért jobban megbecsülhető ajándék. A szeretet, amiben nincs helye a gyűlöletnek (még, ha ez a legerősebb érzelmi kapocs is), a bántásnak, a háborúnak, a bosszúnak, a törlesztésnek, a harcoknak... De mi is ez akkor?? Mi az, amit érzek?? Azt érzem, hogy hiányzik, ha nincs velem, és azt érzem, hogy kerek a világ, ha velem van. Érzem, hogy szeret, félt, vigyáz rám és érzem, hogy szeretni, félteni és vigyázni akarok rá. Szeretem nézni közelről, messziről, alvás közben, ébren, szeretek rámosolyogni, szeretem megérinteni, végigsimogatni, a szemébe nézni, magamhoz húzni, átölelni, hozzábújni, megcsókolni, érezni a leheletét a nyakamon. Van egy kifejezés, az, hogy magáévá tesz. Ez annyira nem szép. De az utóbbi időben az jutott eszembe szeretkezés közben, hogy mennyire jó, ha valaki olyasvalakivel műveled ezt, aki szeret téged és akit viszontszeretsz. Máris más értelmet nyer ez a két szó, hogy magáévá tesz. Valahogy felemeli a jelentését. Mert nem elvesz tőled valamit, nem elmar belőled magának valamit önző módon, hanem beléd bújik, keres valamit, és addig szeret, addig "űz", amíg eggyé nem váltok, amíg nem érzi azt, hogy megérkezett, hogy megtalált téged ott legbelül... Ezt jelenti számomra az, hogy magávéá tesz... És Mannocska pont ilyen... És valószínűleg ezért nem vágyok csavargásra. Mert minden érintkezés vele egy szent rituálé, egy fentebbi szinten való egyesülés, ami olyan csodálatos érzés, hogy sírva tudnék fakadni a gyönyörtől... Ezért csak hagyom, hogy "űzzön", és megtaláljon ott legbelül, a szeretet hangján hívom, az érzéseim elkapják és kezébe adják a kulcsot... Ezért van az, hogy amikor nincs itt, akkor hiányzik. Mert érezni akarom. Ha becsukom a szemem, és elképzelem, hogy mellettem van, akkor is érzem. És nem csavargok, ha szeretetre van szükségem, inkább becsukom a szemem és elképzelem. Aztán eltelik az idő, amit türelmesen kivárunk és akkor megkapjuk azt, amire mindketten sóvárgunk. =) Egymást.

 

"Persze alap, nem ilyesmire gondoltam; bár néha egy lopott csók, egy forró ölelés valami kellemes helyen jól esne." (Lovag: 2013. április 23.)

"A szeretkezés a test nyelvén elbeszélt isteni szeretet. Az ölelésben és a kéjben megnyilvánuló egységélmény.A magyar "szeretkezés" jó szó, hiszen az ember minden rétege szeretni akar: a teste is, a lelke is, a szelleme is. ... És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkezik", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál ennyi ideig?....Rítus. Rítus az, ami lentről indul, s magasan köt ki. Az ölelés, ha teljes, a testi ember által elképzelhető legmélyebb rítus lehet. (Maga a "rítus" szó a csodálatos magyar nyelven szer-tartást jelent. Vagyis azt jelenti, hogy szeretetet tartani....)"

(Müller Péter: Szeretetköny /Szeretkezés/)

 

Legyetek kellőképpen alázatosak!! Legyetek IGAZAK!!

S.

 

 


"Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek"

A bemutatkozást elhagyom, olvass és (talán) megismersz...

Idekerülnek leírásra agymenéseim, hogy megmaradjanak az utókornak... A gondolatok, melyekből állok, de amelyek a világ számára ismeretlenek és elfogadhatatlanok.

"Lelki amortizmusom gyöngyöző formái""

A kívülállók gondolatai, akik néha bejöhetnek...
  • L.: Régen nem tudtunk beszélni és a találkozó sem jön össze, így vagyok kénytelen itt írni neked gondlataimról. Üdv a világomban! Kettősség talán, de én jobban szeretem csak simán maszknak nevezni azt, amit a mindennapi életben csinálok. Kéjesen várom a rejtett pillanatokat, de ugye a normális életemmel ez egyre összeférhetetlenebb. A maszk amit viselni kell nem csak arról szól, hogy uhum meg aházol a jó pillanatban, a jó "színésznek" mindig szerepet kell játszania, rezzenéstelen arccal és mozdulatlan mikrorezgésekkel kell átvészelnie a meglepetéseket. Mindig előre kell gondolni 4-5 lépéssel és számba venni minden lehetséges variációt. Minden hazugságra ki kell találni még több hazugságot és ez bár van, akit felemészt, én úgy gondolom ez csak erősebbé tesz. Mert gondolj csak bele: a színjáték és a hazugság lenézése a mi kultúránkban erkölcstelen, de Thaiföldön kincs és nagyra értékelt dolog. Ami nem öl meg az csupán megerősít, és ez is az. Bár néha lehet én is úgy érzem, rám fog szakadni a világ, hogy ezt nem bírom és inkább el kéne mondanom mindent, mindenkinek, vagy csak elszökni, máshová, más kontinensre akár! -de nem tehetem, mert ahhoz túl büszke a fejem, férfi vagyok, ugyebár. Annyi sok hazugságom van és oly sok munka, hogy a hazugságok össze ne érhessenek, mert akkor kell csak igazán lélekjelenlétednek lenni, és nem elég a hümmögés. Nem elég már az átlagos figyelem. Egy ideig full lángon égett a figyelmem, mindent, mindenkit vizslattam, de belefáradtam. Az sem jó. Ha nem figyelek oda, akkor megégethetem magam, és volt pár rázós köröm. Egyik múzsa karjából a másikba egy nap alatt, lopott csókok és nézések, rezzenések egymásutánja. Már nem tesz boldoggá a testiség, valami más kell. Így hát a nyáron rákoncentráltam valami másra, hogy elősegítsem a lélekfejlődésem, igyekszem a test (tárgyi) dolgokra kevésbé odafigyelni és jobban kutatni ami a lelkemet teszi boldoggá. De hajh mit tegyen az ember, ha csak emberből faragták őt??? Mert magamat mégsem hazuttolhatom meg, ugye? Ugye??? Vagy mégis. Mert muszáj nekem erőt venni magamon, hogy megváltozzak, ha más akarok lenni és ehhez nem egy döntészikra kell, hanem egy egész döntéscunami, hogy minden pillanatban megint ott legyél lélekben is, ne csak testtel. Valódi változást akarsz? Tűz, jöjj velem! S meglásd a változás útja sokkal rögösebb, mint mondták. Oh, nem nehezebb, de kihívás. Mert annyi borzalom van a világban, ami eltántoríthat és kétségek közé ejthet minket. De megőrzöm lelkem egyre halványuló darabját, ami lehet egyre kisebb, de egyre markánsabb, karakteresebb jegyeket táplál bennem. Csak az látja valódi voltam, aki bele lát a maszkba és a résen keresztül a szememet meglátja. Gaz cselszövők vagyunk, de akarunk-e nem cselszőni? Akarunk-e tényleg "jók" lenni? Nem hinném. A mérhetetlen változás ellenére megtanultam, sosem feledhetem azt, aki voltam, ahonnan jöttem és ameddig eljutottam. A nyakamat teljes hosszában kell elmozdítanom, hogy lássam az elejét és a végét egy pillantással. Mert utam nem csak fizikai volt, hanem lelki is, és rájöttem, hogy mik az igazi értékeim, hogy még önzőbbnek kell lennem, mert csak így lehetek igazán odaadó!
    Majd egyszer, ha csak sikerül összehozni azt a találkozót, majd akkor még beszélhetünk erről.
    Apropó, örülök, hogy megint írtál, már vártam!

    Csókok!
    (2016-10-28 11:52:59)
    Két világ - töredékek
  • A taxis ;): Nem is 11.ker, hanem 12... :)
    (2016-08-03 23:22:41)
    Funeral
  • Lovag: Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni Tőled rendesen, remélem nem haragszol túlzottan, jó lett volna beülni és elbeszélgetni sokmindenről. Majd ha visszatértem az Óhazába. Egy nap csak akad!
    (2016-06-07 02:54:22)
    Két nővér Isten zsarnokságában
  • Lovag: Néha azt érzem, Te sokkal érzelmesebb vagy, mint én. Vagy csak én elnyomnám? Elnyomok mindent magamban, a szívem mélyére rejtem minden érzésem, minden arcizmom mikrorezdülését és még a gondolataimnak nyomát sem látja senki. Lehet túl sokszor sérültem már meg, ezért jobb nekem inkább beburkolózni. Lehet csak ilyen vagyok. De szerintem a leglogikusabb, hogy túl gonosz vagyok, amiből apránként csepegtetek másoknak. Apránként lehet meglátni az igazi énem, és gondoskodom róla, hogy elfedjek mindent. Ne érts félre, őszintén válaszolok, ha kérdezel, de tudd, ha nem állnál közel, nem biztos, hogy egyenes választ adnék. Mert gonosz vagyok belülről, velejéig romlott. Októberben tömni kellett két fogam. A dokibácsi azt mondta, akár másfél éve is lukas lehetett a fogam belülről. Kívülről hibátlan volt. Elég volt egy dióhéj darabja, hogy felszínre kívánkozzon a valódi felület. Ilyen ember vagyok, látod? Érted? Kívülről legyen minden rendben! Kívülről nem mutathatok mást, mert ezt várják el tőlem, mert én vagyok a jófiú, a mintagyerek, a mintaférj és a leendő mintaapa...

    Ez a szerepem, de mégis, szeretem ezt, szeretek játszani, szeretem mutatni azt, aki nem én vagyok. Ha ránézek X úrra, az jut először eszembe, vajon hogyan trancsírozhatnám szét a fejét. Hasonló rossz gondolatok lengenek körbe minden nap minden percében, minden éberen töltött pillanatom beárnyékolja egy sötét gondolat. Megtanultam együtt élni vele, megtanultam, hogy ezen gondolataim mellett is teljes életet éljek. Az én keresztem. A különbség a Te Keresztes Lovagod és ezen Lovag között, hogy amíg a kereszt őt felemeli és onnan a felhők felől derűsen lát mindent, bár tudja mi van a felhők alatt, de talán nem is akar tudomást venni róluk. Míg én a felhők alatt a keresz lábánál kuporogva kémlelem mindazt a szenvedést, amit át is élek, vagy éltem, én is látom, fent milyen jó, de valahogy ez az én otthonom, ez vagyok én. Ha azt akarom, ne nézzenek ki a társaságunkból, úgy kell tennem, mintha én is onnan fentről való lennék, és ezért inkább máshogy lógok ki a sorból. A nevetés álcája sokkal mélyebb sebeket rejt arcomon. A nevetés, mint smink fedi el a fájdalmaim ráncait.

    Keresztes Lovagod, Drága Meril, így jó kezekben tart, kapaszkodj hozzá és ragaszkodj s adj néki igazat mindig, mindég, mert ha ilyen őrangyalra találsz, az olyan, mintha én lennék ott veled minden percben, vigyázva ébren töltött álmos pillanataid. Fáradhatatlan álmosságom megérett ím ez szavakra, fogadd szeretettel, én is forrón fogadom szavaid, álmos hajnali órákban.

    Vale.
    (2015-12-23 02:44:39)
    Holdvarázs
  • Lovag: Szóval; mindig amikor egy helységben vagyunk ügyelek rá, hogy ne nézzelek túl sokat, néha kerülöm is a tekinteted. Ez azért van, mert vonzó vagy, bevonzol a tekinteteddel, és nem azért, mert nem akarnálak nézni. Azt hiszem néha napokig tudnék a szemedbe nézni. Tudod miért nehéz találkoznunk? Mert nem merek sokáig beléd merülni, mert nem akarlak bevonzani, talán elcsábítani. De jahj óh, ahj, DE MEGTENNÉM! Boldognak látlak, így, ahogy vagy. Merjek....? Azt hiszem merek! Gátlásos vagyok. Megnyitod előttem is a szíved? Szeretnélek. Miért van ez nem tudom. Valami vonz. Egy belső hang azt mondja merd kívánni, merd szeretni, hacsak egy lopott pillanatra is. Meril. Érdekes név. Varázsolj el és én elkápráztatlak! Hamarosan....

    L.
    (2015-10-08 20:33:57)
    Elhagyatva
  • Homme: Az edzőtábor nekem is nagyon tetszett- de most hirtelen, szinte kihagyva a bevezetőt, a kíváncsiságtól vezérelve, mohón fogok egy nyers kérdést feltenni, amire majd privátban szeretnék választ kapni.

    Mi is történt a keresztnél? Perverznek érzem kicsit magam, hogy ilyesmiről érdeklődöm, de mit is mondhanék... nem tudom meghazuttolni magam. Egy mohó ember vagyok, kíváncsi és éhes az ilyesfajta történetekre. Bővebben. Nem haragszom meg, ha nem írod meg, de valamit azért mégis írj: milyen ember ez a Te keresztes lovagod, ki elvisz a csillagokba s a temetőkben mutatja ki igazi férfi mivoltát?
    (2012-08-20 22:08:08)
    Zum Geburt…. viel Glück
  • találd ki: Te beteg vagy! -néha ezt érzem. Felnézek rád! -máskor elmélázom e fél mondaton... Az igazság a kettő között

    van. Beteges, hogy felnézek rád, vagy felnézek rád betegesen, már nem is tudom. Furcsa? Értelmetlen?

    Fölösleges? Ezek ötvöződnek bennem a rajongás, kíváncsiság mellett és próbálom megérteni, mire föl ez a nagy

    boldogtalanság? Mi az, ami kielégíthet, hogy kiegyensúlyozott legyél? Érekes pszichológiai szempontból, hogy

    megvan mindened, mégis mindig úgy érzem, neked valami hiányzik. A halál? Nem. Természetesen nem vágysz

    Te sem jobban a halálra, mint én vagy a haramadik. Egy üzenetet rejtesz el a soraidban, ami több, mint a halál, és

    kevesebb az életnél. Talán ezért oly' érdekesek az olvasmányaid. Mégis, mintha megrekedtél volna egy állapotban

    a tinédzseréveidben, amikor még minden olyan rossz és kiszámíthatatlan. Amikor látlak, nem látom rajtad, de

    érzem. Valami van a szemedben. Én nem vagyok okos ember, átlagos intelligenciával rendelkezem és sosem

    voltak nagy vágyaim az életben. Valami van a szemedben, amit csak én láthatok. Ami összeköt, az az, hogy mi

    nem a materiális világban keresünk többet, mi a szellemi világot az anyagi fölé emeljük, sőt, tovább megyek,

    abban élünk, csupán megjelenésünkben vagyunk itt.

    Még amit érzek, és ez egy fontos pont, amit muszáj vagyok kiemelni. Az éleünk egyetlen út, amit mi alakítunk és

    mi haladunk rajta. Én úgy haladok, hogy közben egy-egy helyen megállok és jó sokáig elidőzöm. Vizsgálódok,

    hallgatózok, próbálom felismerni a jelen levő dolgokat, embereket. Továbbálltamkor szívéjes búcsút veszek és

    mosolyogva távozok. Nem volt ez máshogy a Halálnál sem. Búcsút intettem neki, és kezet fogtunk, azzal a

    mondattal, hogy "Mi még találkozunk!" És elmentem. Néha visszagondolok rá, de már csak mint szép emlék. Te,

    kedves barátom, megálltál és a Halál verandáján csövezel. Ne sértődj meg, nem sértésnek szánom, ez szigorúan

    olyan, mint egy barát a barátnak címzett vallomása. Csövezel, mert rajongsz érte. Ott tengeted a napjaid, mert

    talán vársz tőle valamit, hogy egyszer, talán egyszer a Halál majd beenged. Pedig annyi sok más észrevenni való

    van még a Halál portáján kívül. Pedig oylan hosszú az út még, ahol nem csak egyszerű ölelésekre vágynál, ahol

    nem ölelésekre, hanem csupán egy bizonyos ölelésre vágysz, sokkal szebb helyek, ahol nem a vér folyik és nem a

    papírvágó az, ami a kezed ügyébe akad, hanem mosolygó emberek arcai, tekintetek és szívek, érzések és álmok,

    melyek mentesek a rablánctól, amit Te viselsz és igába hajtod a fejed, mert azt hiszed, ez a sorsod. Nos, tán

    tévedsz, tán nem, nem az én dolgom eldönteni.

    Én abban hiszek, hogy a sorsunkat mi alakítjuk. Az én hitemben annyi a dolgod, hogy felállsz a verandáról és

    elindulsz előre, utánam, vagy egy másik embert követve, vagy magad vágsz ösvényt a mély erdő szívébe. Sokkal

    több lehetőség lakozik benned, mint azt hinnéd, sokkal több is lehetnél, sokkal nagyobb önbizalom kell, mert aki

    látni akarja az emberek szívét, ahhoz nem elég pár öleléssel teli éjszaka. Tapasztalatból beszélek. Mert megnyílt

    nekem a lehetőség. Nem is értem néha, neked már annyiszor ott volt az esély, és mégis... mintha valami

    hiányozna. Jó ez így? Maradhat ez így? Megint kérdezek. Megint csak a sok kibaszott kérdés, ami nem hagy

    nyugodni, de legalább ma este nem magammal kapcsolatos kérdések merültek fel. Egyszóval tudd, barátom:

    valaki szokott rád gondolni, valaki kedves emlékkel gondol rád és vésd az eszedbe, egyszer s mindenkorra: az utad

    Te választod meg. Élj úgy, ahogyan szabadnak érzed magad! Ne görcsölj, ne stresszelj, ne vessz el, ne érezz

    nyomást a lelkeden! Mert az élet már csak ilyen. Bűntudatokkal, kínokkal és zsargonokkal akar Téged igába

    hajtani. Ne hagyd, barátom, NE HAGYD!!!
    (2012-05-22 21:49:56)
    Zuhanás és karcolások...
  • L.: Hihhetetlen érzés olvasni azokat a gondolatokat, amiket részben én is leírtam, részben pedig átfutott az agyamon. Egy szemrebbenés alatt végigértem. Rövid, tömör, velős anyag, ezért még mindig a hatása alatt vagyok. Azt hiszem, illetve azt szeretném hinni, hogy én más úton járok, pedig nagyon érdekes: közös úton járunk. Nem fizikai, mentális értelemben. Néha megijeszt, néha megnyugvással tölt el, de a végén mindig egyre jutok. A közös szellemi út az, ami összeköt minket, a célért való küzdés (ami talán nem is létezik)... De minden nap attól szép, hogy van benne olyan, amit még sosem láttunk és olyan, amit minden nap látunk. A halál pont ilyen. Minden nap más róla a véleményünk, mégis oly triviálisan közönyös tény, ami egy szó szerinti közhellyé érett. A halál közhely, divatjamúlt, elöregedett. Túl sokat foglalkoztunk már vele, túl sokat gondolkodtunk róla és nincs már mit tovább gondolni vele kapcsolatban. Lehet, hogy a halál maga is meghalt? Lehet, hogy nem? Dehiszen ki is bizonyíthatná az igazam vagy az ellenkezőjét? A sors? Egy isten? Én magam? Kemény és fogas kérdések, minden tekintetben. Sokszor mondom: 'a halál az egyedüli biztos pont az életünkben a születésen kívül'. Minden más oly' illékony és oly' veszendő, mi csak némán bambulunk a világba tátott szájjal és tágra nyitott szemekkel és nem is hisszük talán el azt, amit látunk. Mégis forog a Föld. Mégis olyan gondolataim vannak, amiket más sem mer kimondani, de ott motoszkál minden jóravaló emberben és minden olyan lényben, eszközben, gondolatban, érzésben, ami velünk kapcsolatos. Egy szóval: tökéletesség.

    Vale
    (2012-04-17 16:07:12)
    Leiche – BK „könyvelőzetes” - Teil2
  • Rímes Hős: Én emlékszem, megőrzöm a titkot amit Te mutattál nekem! Ne aggódj, ha már nem is leszünk, a lelkedben örök sebben égünk tovább!
    (2012-01-27 19:08:34)
    Megkésett bejegyzés...
  • Lovag: Előszöris megtiszteltetés újra szerepelni az írományodban! :P -másrészről mi baj a téllel? Amikor kilépsz a fogvacogtató hidegbe és órákon keresztül kint vagy, érzed amint átjár a 'hideg szellem' pont mint egy csók, amely kellőképpen lágy ajkakba burkol, amit elsőre ridegnek és durvának találsz de rájössz: nem más ez, mint maga a vöröslő paradicsom, s édesebb a látvány mint a geschmack; ugyanígy a hóesésbe merült kisgyermek, ki most ír neked, kint maradt a hideg télben és megtanulta élvezni amazt. Éljen a tél! :D
    (2011-11-14 16:16:48)
    CsavargóMacs - elnapolt bejegyzés
  • Wyllziax: Wow, ez most jó, megérintet, hallod ember, nagyot alkotsz!
    (2011-08-31 00:53:26)
    Fáj... Ölelj magadhoz, kérlek!!
  • olvasó: Ha hiszed, ha nem, olyan után kívánkozni, amit nem ismerünk nagyon is természetes, és normális. Így ha kívánod a cigit, alkoholt, nem baj, ha kipróbálod, néha elszívsz egy-egy szálat, tedd mértékkel, de ne mértéktelenül, mert akkor elveszíti a különlegességét! Isten lennél? Lehet. Akkor viszon mindnyájan, az olvasóid is istenek vagyunk, én is, te is, a harmadik, a negyedik, mindenki. Nem vagyunk különlegesek, de ha mégis annak tekintjük magunk, van esélyünk arra, hogy valami módon jobbá tegyük életünk! Ezt nevezem én alkotói erőnek. Például azzal, hogy írsz, már kiemelkedsz, úgymond egy darabot a lelkedből megosztasz! Folytasd, tetszik a blog, de írhatnál többször is!
    (2011-06-21 13:05:39)
    Sz é t cs ú sz v a...
  • Knight: Én egyedül csak azt nem értem, tele vagy barátokkal, a pasid meg mindenki és mindezek ellenére sötétnek látod ezt a világot!? Le kell venni a napszemüveget! Való igaz, ha leveszed akkor is szürke, de mégsem fekete! ;)
    (2011-02-01 15:14:37)
    Lélekrombolás... =((
  • Knight: És ott vagyok ha kéred
    Hóesésben állok ha kéred
    Sétáljunk és nézzük a város
    Minden apró rezdülő(ugyan káros)
    De mégis csodás fényét
    S még ha azt is kérnéd:
    "Haljunk meg együtt"
    Veled megtenném! -Sors üt!

    Mert tán rossz dologról írok?
    Fülemben tompítja agyam a rock,
    Egyetlen dologra gondolok:
    "Hull-a hó és mosolygok"
    (2010-12-27 21:04:49)
    Egyedül veled??
  • Lovag: Ez ééédes, és mikor leszen a következő bejegyzés? Nem azt írtad, hogy fox? XP
    (2010-12-12 22:31:20)
    A közös zongora
Feedek
Megosztás
Powered by Blogger.hu